Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-02 / 9. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 9. sz. 1912. március 2. óhajáról van szó, mely az egyesülést parancsolja s amikor az „egy akol és egy pásztor“ elve felé, mint cél felé egy lépést akarnánk tenni, jóllehet, hogy ez a cél, mint Jézus munkájának, úgy minden híve munkájának is célja, jóllehet, hogy e célt, mint eszményt mindenki elfogadja, aki a fiúban az Atyához törekszik, hogy mint ő, egy volt az ő mennyei Atyjával, úgy azok, kiket az Atya neki adott, magok között is egyek legyenek. Mégis, valahányszor ezen kötelezettségünkre figyelmeztetünk, nyomban felemeljük tiltakozó szavunkat, kimondjuk a lehetetlent s kezdjük kutatni azokat az okokat, melyek mindnyájunkat e törekvésünkben meggátolnak.*) Pedig amint a tökéletességre való törekvésünkben a cél szempontjából akadályokat nem ismerhetünk el s sem a testünkben lakozó hibák, bűnök nem mentesítenek minket az erkölcsi előretörtetésben, aképpen az általános egyesülés munkálásában is a felmerült egyenetlenkedések, súrlódások, visszaélések nem szolgálhatnak felmentő okokul, sőt ellenkezőleg, azok inkákb mind az unió szükségessége mellett, mint ellene tanúskodnak. (Nagyonigaz! Szerk.) *) Az ok a felekezetiség kultusza! (Szerk.) Vagyis, az uniót ne perhoreszkáljuk azért, mert mindkét fél részéről panaszok fordultak elő, hanem ellenkezőleg, azért munkálkodjunk annak létrejöttén, hogy ily panaszok elő ne fordulhassanak. Ne úgy fogjuk ezt fel, t. i. az uniót mint a testvéries viszony eredményét, hanem mint annak eszközét. Ne a multat bolygassuk és háboigassuk, — lebegjen szemeink előtt a fövő. Hogy aztán az a megvalósítandó unió milyen és minő legyen, ez a kérdésnek a nehezebb fele. Az unió azonnali megvalósításának oly kontemplált szervezetben, amint azt e lap nagyon tisztelt szerkesztője megjelölte, nem vagyok híve. A szerkesztő úr úgy óhajtaná tervét megvalósítani, hogy egy orthodox lutheránus és egy othodox református egyház mellé még egy protestáns egyház létrejöttét szorgalmazná. Vagyis, az egyesülés eszméjét a széttagoltsággal szolgálná.*) Ez nem vezetne célhoz. Két egyház helyett lenne három. Most csak egy egyházzal szemben kell küzdenünk, esetleg egygyel kell egyesülnünk, ellenben, a terv szerint kettővel *) Eszembe sem jutott! Cikkíró úr félreértett. Erre, mint az unió előre látható következményére utaltam. Éppen ennek kikerülése céljából elégszem meg a szövetséggel. (Szerk.) fia között. De a szegény meggyötört szív, ki mindkettőjüket egyformán szereti, képtelen ilyen választásra, inkább megmérgezi magát és haldokolva hirdeti a megbocsátó szeretet törvényét. Holtteste felett apa és fiú békejobbot nyújtanak egymásnak. Kieleand és Voss bemutatott két művének a sarkproblémája, hogy bennük két kor-, két világnézet tűz össze. Mind a két lelkész komoly, jellemes férfi és mégsem tudnak hatni hiveikre, akik idegenül állanak velük szemben, meghallgatják prédikációjukat, de mihelyt a templom küszöbét átlépik, minden hatásnak vége. Vájjon mi ennek az oka? Mindkét iró azt a feleletet adja, hogy e lelkészek a régi világnézetben gyökereznek, nem értik meg az új időt, érzékük eltompult a való világ iránt, nem érzik, hogy reng a világ alattuk, hogy az emberi társadalom új evangélium lázában ég, És nézetünk szerint ez Íróknak, a lényeget véve, igazuk van. A modern keresztyének a régi Istenben hisznek, a régi evangéliumot akarják, de azt kívánják, hogy lelkészeik azt és a belőle fakadó életigazságot a XX. század gondolatvilágának és kifejezésmódjának meg- felelőleg hirdessék. Ne átallják a modern eszmékkel foglalkozni és azokat alkalomadtával az evangélium hirdetésébe belevonni, a szószéken kívül pedig ma sok más alkalom is kínálkozik ezen kérdésekkel való leszámolásra. Az agyonhallgatás épp oly hiba itten, mint az agyondorongolás. Láttuk az eddigiekben, hogy a ma egészen más követeléseket támaszt a protestáns lelkészekkel szemben, mint a tegnap. Ma értelmi tehetségű, sokoldalú műveltséggel felruházott, melegkedélyű, de egyúttal akaratembereket szeretünk e pályán látni. Mindenek- fölött azonban oly vallásos személyiségeket, akik nem ábrándos tervezgetésekbe merülnek, hanem fölvértezve hitük pajzsával belépnek az életbe a világátalakitó evangélium igéjével. Hála Istennek, hogy vannak még ilyen lelkészeink és ha mind ilyenek volnának, senki sem merne beszólni a lelkészi pálya fölösleges voltáról. Bármennyire is meglegyin- tette az embereket az „új idők“ egyház- és papellenes szelleme, ha látnak lelkészt, aki igazi vallásos személyiség, akinek minden szaván és tettén érzik, hogy az ő számára az Isten ólő valóság, akkor elolvad a közöny jégkórge a szivekről és szívesen követik őt, ha keresztyén életfeladatokra inti őket és szívesen
