Evangelikus lap, 1912 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-02 / 9. szám
1912. március 2. Evangélikus Lap. 9. sz 5. oldal kellene ismét küzdeni és kettővel ismét egyesülni. Nehezítenek a feladatot, porlasztanók az erőt. Nézetem szerint az unió formája felett gondolkozni időelőtti. Az unió megvalósítása ma — ugrás lenne. Már pedig, amint a természet, úgy az egyház sem tűrhet meg ily ugrásokat. Ez csak egy esetben lehetséges itt, akkor, amikor a forrongó időszak háborgó hullámai, vagyis a történeti életfejlődés egy magasabb életelvben radikálisan kijegecescdik (Luther kora). Ma nincsen ilyen időszak. Ma még uniót csinálni nem lehet. Az idő azonban nincsen messze. Mert bár az egyházak hajóit a közélet tengerének hullámai nem csapdossák, de a hajók deszkáiban annál titkosabban rágódnak a szűk. Az egyházak erőseknek épeknek látszanak, de belül rothad a deszkázás. S ha ma azt egy-egy éles szemű ács észre veszi és vészt kiált, — a hitelvek pápaszemén át a vizsgálódó hajós semmit nem látva nyugodtan ül a hajó fedélzetén. Konstatálja a vak tűzi lármát — s tovább pihen. Ami hajónk szerencse. hogy nem olyan, mint az evangeliombeli. Ott az Úr aludt s a tanítványok voltak ébren, ami hajóinkon a tanítványok alusznak s az Úr van ébren. S meg vagyok vesznek részt a világ krisztiauizálasának a munkájában. Az evangélikus egyház nem rendelkezik a külső tekintély és fény ama eszközeivel, amivel a katholikus egyház a lelkeket fogva tartja, egyetlen fegyvere az Isten igéje és az az erő, mely az emberi szivet megragadhatja, de ez az erő csak élő személyiségek által hat, mert életet csak élet kelthet, igy hát egyházunk személyi erőkkel kénytelen pótolni a külső hatalmat és ezek többet érnek az intézmények, rendszabályok, formuláknál. Ezért volt főkövetelésünk, hogy az evangélikus lelkész élő vallásos személyiség legyen, mert ő mintegy kristályozódó pontja, a hivek önálló vallásos életének, erről persze egész a XVIII. század végéig nem lehetett szó. Korunk vallásos életének egy mindjobban előtérbe kívánkozó vonása, hogy a vallásosság, a külső gyakorlatok teréről az érzület terére helyeződik át. Ezért riaszt el bennünket minden külső látványosság, minden üres pátosz, minden nagyképüsködő terpeszkedés. Személyes vallásos életet kívánunk a lelkésztől, de személyes vallásos életet keresünk és kívánunk a magunk részére is és ép ezen személyes győződve arról, hogy amikor a hajóink recsegni kezdenek, az Úr maga fogja felkölteni tanítványait, az Úr, mint egyházának is Ura — maga fogja megcsinálni de csakis akkor — az uniót.*) Ami hatáskörünkbe most még nem annyira az unió, mint inkább az unió szelleme tartozik. Ennek a szellemnek vagyok én is híve. Ez a szellem azonban, mint a Neptun kezében levő tömlőbe zárt szelek nem ami az ecclesia militans kezébe van letéve, hanem inkább azoknak a primusoknak kezébe, kik egy parányi egymást megértő jóakarattal, hallgatagon egyszer többel tehetnek az unió érdekében — mint mi ezer cikkezéssel. Az ő hatáskörükbe tartozik az, hogy az egyházakat mindenekelőtt kormányzati szerveikben, a gyülésezésekben hozzák össze. Vagyis ismételten hangoztatom, hogy egyházaink vezetői találják meg azokat a közös időpontokat a közösen megállapított helyeken, amelyekben és ahol a két egyháznak fejei és tagjai egymással találkozhatnak. Csakis ebből a találkozásból és érintkezésből születhetik meg aztán az a közszellem, mely a privát ellenségeskedést letörheti. Ez takaríthatja ki egyedül a felhalmo* Szép gondolat, de attól tartok, mire az Úr az alvókat felébreszti a hajót felborítja a klerikalizmus tengerárja, és akkor késő lesz az unióra gondolni. (Szerk.) élet lüktetése a főben és tagokban a szabadabb mozgás a jézusi evangélium tág keretein belül, lelkészben és hívekben fogja észrevétlenül átgyúrni a a mai egyház szervezetét is és azt közelebb vinni Isten országához. A katholicizmus jelenkori megújhodása új életre keltette az elalélt protestantizmust is, ébredez mindenfelé a protestáns öntudat a bensőbb vallásosság, a vallási és egyházi reformok vágya. E törekvésben szóhoz kell juttatni a lelkészek apostoli hirdetését, a teológusok tudományát, a laikusok vallásosságát egyaránt. Vallásos élet csak igy lehetséges, a stagnáció a halál. Vállvetve, egymást gyámolitva, buzdítva, fékezve kell munkálkodnunk. Ne azt keressük ami elválaszt, hanem azt ami összeforraszt. Ne egymás hibáit, gyengéit, hit- és tanbeli eltéréseit feszegessük, hanem járjunk el egymással szemben ezen elv szerint: „A szükségesekben egység, a kétesekben szabadság, mindenekben pedig szeretet!M (Vége.)
