Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-16 / 51. szám
8. oldal Evangélikus Lap 51. sz. 1911. december 16. A lelkészjavadalmí kérdés megoldásának érleléséhez* — Irta : Krupetz István. — Jelen cikk már készen volt, mikor az „Ev. Lap“ hozta Aszód búzatermő vidékéről Chugyik Pál lelkésztestvérünknek „A lelkész és az anyagiak“ cím alatt közzétett elmefuttatását, amelyben szerző a hit magasröptű szárnyain felemelkedve az anyagi nyomorúság rétegein túl, hirdeti a magasságból, hogy „az anyagi elismerésre számító ev. lelkész pénzért árulja az Igét,“ hogy az igazi ev. lelkész önzetlenül s öntudatosan teremje a jó gyümölcsöket, amiért „tisztelendő a királytól le egész az utolsó özvegyasszonyig — mindenki előtt“; az ő tiszte keresni az Istenországát minden- előtt, hirdetni az Igét kishitűség nélkül s Istenben való megsegítő bizalommal, és ha az a lelkész „tudni szeretné, milyen hitet támasztott híveiben, törölje el a kötelező adózást s bízza a többieket (így a fizetését stb.) egyedül híveinek egyházszeretetére és azonnal megtudja“ ; épen azért díjazásának bajaiban „ne közgyűléshez, kerülethez, egyetemhez s államhoz forduljon,“ hanem Jézushoz s „bocsássa mélyebbre hálóját“ azaz ne veszítse el türelmét, ne a hívekben keresse a hibát, hanem önmagában, s ha így igaz lelkipásztori buzgóságot kifejt, akkor, mint azt szerző egy példával igazolja meglesznek a megtagadott csirkék is bőven; a lelkész továbbá ne vonjon hivatala s a hasonló képesítésű társadalmi osztályok között párhuzamot, miután a lelkész nem tartozik egyetlen társadalmi osztályhoz sem vagy ha igen, akkor mindenikhez; az idei egyetemes lekészi értekezleten is nem fizetésről, hanem a protestantizmusról kellett volna tárgyalnunk egy szóval, egy akarattal: feladatunk továbbá a romlott világot javítani, nem az árral, de az ár ellen úszni, a sülyedő hajón kitartani, sőt Jézus tanítása szerint: voltaképen azt is, amink van, eladni s a szegények közt elosztani és így tovább; végül Gyurátz Ferenc „szuperintendens“ zörgető szavát az anyagiakért elitélve a világiakhoz fordúl, mondván, hogy amennyiben tényleg van javadalmazási hiány s hiba, ne Gyurátz és a papok, de a világiak zörgessenek s főképen az ügyet szivén viselő Sztehlo egyetemes ügyészünk „magyarázza meg mindenkinek, hogy a lelkészi kar nyomorúsága a világi elem szégyene — s megélhetésük biztosítása a hívek dicsősége lesz.“ Mit mondjunk erre a sok szép beszédre? Ha közönségesen s anyagiasán gondolkodva szólanánk, akkor azt fejtegetnők, hogy értjük az aszódi parochust, aki fizetés és egyet, s esp.-nyugdíj dolgában is jól áll s netáni gyermekei könnyebb neveltethe- tésére van helyben ev. polg. lányiskolája s algimnáziuma stb. azonban lélek és test egyházilag tárgyalandó javairól lóvén komoly szó, kijelentjük mindenelőtt, hogy a megrajzolt álláspontot ev. szempontból magasztosnak, s elérhetés céljából előttünk is lebegő eszménynek tartjuk; az ideállal szemben azonban a gyakorlati valóságos életkövetelmény ez idő szerint abban áll, hogy a családos ev. lelkésznek élnie, ennie kell ha mindjárt, mint a cikkíró ajánlja, iparosokat nevel is gyermekeiből s ha sovány fizetéséből nem bír megélni s családot nevelni meg könyvet venni (mert talán mívelődnie is kell), ebből annak kell következnie, hogy mivel szószólói eddig nem vagy alig voltak, kénytelen maga kérni joggal s kívánni fizetés emelést, ott a hol s a hogyan tud, mert néma gyermeknek anyja sem érti szavát. A szerző maga idézi cikkében egy helyen, hogy: „méltó a lelki munkás is a maga jutalmára,“ s ha ez igaz, mért nem adják meg a papnak azt a meg- érdemlett jutalmat és miért bélyegezi meg oly keményen cikkíró az abbeli törekvést, a lelkésznek az anyagi Ínségből való szabadulási vágyát az Ige pénzért való árulásának ? Gyurátz püspök pedig egyike épen a legideálisabb lelkületű papoknak, s ha szerző őt támadja első sorban milyen lehet szemében a többi pap? Nem aszódi túlzás ez? Nem emberi égetése ez a zöld fának? Bűnt követünk el azzal, ha igaznak tartjuk a közmondást is: „Segíts magadon s az Isten is megsegít?“ És bűnt követünk el akkor is, ha nézve jeleit az időnek, melynek móhében már ott rejlik az egyház és állam szétválasztásának nagy kérdése, idejekorán gondolunk, egyebek között, egy lelkészfizetési alap létesítésére is? Ami pedig azt illeti, hogy papi hitbuzgóságunk hiánya az egyik oka a hívek áldozatkészségbeli apadásának ; itt igenis valljuk (azaz vallom én is) hogy — sajnos — pásztor és nyáj egyaránt megfogyatkozott az istenes dolgokban. Nincs keresztyén ev. erős hit, és nincs igaz ev. keresztyén szeretet. Ki ennek az oka ? Bizonyára a kor szellemétől egyaránt megromlott, megfertőzött pásztor és nyáj! Vége a régi hiterősebb és szeretetteljesebb világnak 1 Az ideálok igaz szolgálata csődbe került! A pásztor a nyájból kerül ki, s azért: amilyen a nyáj, olyan a pásztor; hasztalan emeljük szavakkal magas piedestálra a papi hivatal kétségkívül nagy méltóságát, a világosság országa a setétség országával való harcában egyre hátrafelé szorúl s vele szorúl a papi hivatal méltósága is. Itt más nem segít, mint az Isten és az emberi ima! Azért: „Világ világossága! Idvezítőnk ! Jövel 1 Főpásztorunk ! hívd, tereld nyájadat s legeltesd kies mezőkön ! Éleszd a hitbuzgóság szent tüzét leikeinkben mindenelőtt, de esedezünk : Tekints reánk akkor is, mikor a te tanításod szerint, kérjük: „ami mindennapi kenyerünket! s mert nem adják családjaink
