Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-02-25 / 9. szám

6. oldal

Evangélikus Lap. 9. sz.

1911. február 25.

nemcsak egyes más vallású embertársaink, hanem világi hatóságok is a legkülönfé,ébb elnevezéssel címeznek és neveznek bennünket. Ezen különféle elnevezéseket fölöslegesnek tartom itt felsorolni, hiszen mindenki tudja, hogy „ágostai helvét“ „lutheránus helvét" stb. elnevezések mindennaposak. Azt mondhatnék ugyan, hogy a világi hatóságok részéről való helytelen elnevezést rossz néven vehetnők, mert hiszen azoknak a vallásbeli hova- tartozandóság helyes, törvényes elnevezését tudniok, ismerniük kell. Egyházmegyém bizalmából az egyházi közigazgatás mezejére hivatván el, most már nem ütközöm meg, ha a más vallású embertársaim, vagy a világi hatóságokkal a legkülönbözőbb nevekkel illetik egyházunkat s bennünket lelkészeket is (plébanus, pap stb.). Azt kérdi tőlem valaki, hogy miért nem veszem ezektől rossz néven ? azért, mert ezek idegenek s hogyan és mi jogon várhatnám, hogy az idegenek nevezzenek helyesen, mikor fájdalom ! saját híveink, egyházi tisztviselőink között, sőt „horribiie dictu“ még lelkészeink között is akadnak, akik helytelen elnevezést használnak nemcsak magán, de hivatalos érintkezésben is úgy egyházunkat, mint saját hivatalaikat illetőleg.

Akárhányszor olvastam hivatalos borítékon „ev- papi hivataltól", aláírásoknál „ev. luth. pap" „ev. papi

hivatalnak" sőt egyházi pecséten is „az

..................evegyh

áz pecsétje“ stb. Nos kérdem, nem rettenetes indolencia ez? Van-e mit csodálkoznunk afelett, hogy más vallásuak nem tudják helyes nevünket? Van-e jogunk kívánni más vallásbeliektől, avagy egyszerűbb saját híveinktől, hogy helyes, törvényes nevünkön tudjanak nevezni? amidőn még a hivatott tanítói rendünk (lelkésztestvéreink) közül is vannak, akik helytelen elnevezéseket használnak. Engedelmet kérek, nekünk megvan a helyes, törvényes elnevezésünk a zsinati törvényben (Egyház, Alkotmány) 1 §-ában és attól kezdve mindvégig kimondja, hogy „ágostai hitvallású evangélikus keresztyén egyház“ a mienk, a 32 §-ban pedig kimondja, hogy az egyházközség elnöksége a felügyelő és a lelkész, miért? mi jogon? s mi célból használnak mégis némelyek más elnevezést? A konfirmációi oktatásnál is kötelesek vagyunk a konfirmándusokat ezen helyes elnevezésünkre kioktatni s ennek dacára maguk az oktató lelkésztestvérek közül akad, aki magát másként nevezi és egyházunkat is. Nem szégyenlem én azt, hogy lutheránusnak, vagy akár tótvallásúnak is neveztessem, mert nem szégyenlem Krisztus evangéliomát, de ha van törvényünk és törvényesen megállapított nevünk; akkor használjuk azt elsősorban mindig magunk is és igyekezzünk kioktatni erre híveinket is és az érintkezés révén más vallású embertársainkat is.

Ezen értelemben adtam ki egyházmegyénkben rendeletet s tisztelettel bátor vagyok ezen körülményre felhívni az érdekeltek figyelmét.

Mintha hallanám erre egyesek azon megjegyzését,

hogy „a név mellékes“ „az végre is nem boldogít". Elismerem s magam is azt vallom. De azt hiszem, hogy viszont abban is mindenki egyetért velem, hogy a rendszeretet szintén egy krisztusi, keresztyéni erény, ha pedig az: miért ne követnők?

Doleschall Lajos, bánsági főesperes.

Válasz a „Quo ruitís“ című cikkre.

Az „Evangélikus Örálló“ f. évi febr. hó 2. számában olvastam a „Quo ruitis" című vezércikket, melyre, bár Sztehlo Kornél, az „Evangélikus Lap“ szerkesztője már nyilatkozott, nekünk lelkészeknek sem lehet szó nélkül hagynunk. Éti mint lelkész és mint az „Evangélikus Lap" egyik előfizetője és olvasója némileg feljogosítottnak érzem magam, hogy a választ a t. szerkesztőség engedelmével e becses lapban megadjam, nem a szerkesztők védelmére, akik az én védelmemre nem szorulnak, hanem a prot. egyházi sajtó, egyházunk tisztessége, az összetartás, együttműködés és békesség érdekében

Szomorú jelenség, hogy mi evangélikusok azt a keveset, a mink van, azt a szegény protestáns egyházi hírlapirodalmat sem tudjuk megbecsülni. Panaszkodunk, hogy nincs egyházi irodalmunk, egyházi sajtónk, nincsenek egyházi lapjaink, napilap egy sincs, holott a kleri- kálizmus a sajtó segítségével, ilyen meg olyan erős akciót fejt ki ellenünk. Panaszkodunk, hogy világi uraink nem törődnek velünk és egyházi érdekeinkkel, nem tá mogatják és nem olvassák az egyházi lapokat, és ime, amikor egy előkelő, tekintélyes ev. férfiú, kitűnő jogász és író, a budai egyház felügyelője, az egyetemes egyház ügyésze, Sztehlo Kornél, Raffay Sándor budapesti magyar lelkésszel társulva teljes jóakarattal, önzetlenül és bizonyára nagy anyagi áldozatokkal a fővárosban egy ev. egyházi lapot indít, amelynek programmja teljesen megegyez egyházunk érdekeivel, Sopron felől valami Stráner Vilmos nevű evangélikus theológiai tanár, akit személyesen nem, csak az egyetemes névtárból ismerek, hívatlan prókátorként bukkan elő, nagy mérgesen ront nekik a szerkesztőknek, mert egy ev. lapot alapítottak, a lapnak , Evangélikus" jelzést adtak, holott Sztehlo és Raffay szerinte materialisták, monisták, atheis- ták, mert Sztehlo a Budapest-jobbparti prot. művelődési egyesület első estélyén az „Elmélkedések' a látható és láthatatlan világról tartott tudományos és az „Evangélikus Lap" első, második és harmadik számaiban „Quo vadis“ cím alatt közölt felolvasásában cikkíró szerint atheista eszméket hirdetett és mert a felolvasást a szerkesztők lapjokban közölték.

A cikkíró fellépése indokolatlan és nevetséges. Egyházi lapot mindenki alapíthat, szerkeszthet és kiadhat, akinek van esze és pénze hozzá, az „Evangélikus" jelzés pedig evangyélmi egyházi lapnak jár, még ha valaki ott szabadelvűbb eszméket közöl is. Stráner fellépése egyenesen megbotránkoztató, nem a cikk tárgya miatt, nem is azért, hogy a szerző állást foglal és küzd a materializmus és atheizmus ellen és a tiszta evangyélmi hit mellett, hiszen az előbbiek ellen és az utóbbi mellett állást foglalunk és küzdünk mindnyájan, hanem egy theológiai tanárnál szokatlan azon modor miatt, mely az egész vezércikket eleitől végig kiséri, a tisztelet hiá