Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-16 / 51. szám
1911. december 16 Evangélikus Lap. 51. sz. 5. oldal. megteszem ellenészrevételeimet a szekularizációról, a papi osztályról, a feudális elemek tórfoglalásáról s az iskolák államosításáról s végül néhány szóval megmagyarázom, hogy miért féltem folyton a protestáns egyházat attól, hogy régi nagy jelentőségét el fogja veszíteni. 1. Elismerem magam is azt, hogy a protestáns egyházak a szekularizációt nem tűzhetik programmul maguk elé. Elismerem azt, hogy ez tulajdonkép egy társadalmi s nemzetgazdasági kérdés megoldását lenne hivatva képezni s ezért a szekularizáció inkább egy politikai programm körébe tartoznék. Nem tartom azonban bizonyosnak azt, hogy a szekularizáció a protostáns egyházak anyag iveszte- ségével járna Eltudok ugyanis képzelni oly szekularizációt, mely az egyházi javak állami kezelését hozza be s a javak jövedelmeiből rendelkezésére bocsátja az egyháznak azt, ami tulajdonképeni céljai eléréséhez szükséges és az ezután fennmaradó részt fordítja az állami kulturális és humanitárius célokra. Az ilyen szekularizáció hátrányos lehet a ^katholikus egyház hatalmi érdekeire, de nem a protestáns egyházakra nézve, amely egyházak nyugodtan átadhatják iskolai vagyonukat az államnak, mikor ezzel, az iskolák fenntartásának nyomasztó terhe alól felszabadulnak. Egyházunkkal szemben tehát a szeknlurisációnak anyagilag káros hatásáról beszélni felesleges aggodalom lenne. Nem is azt a tényt róttam meg, hogy programm- pontjai közé az egyház a szekularizációt fel nem veszi, hanem azt a tényt, hogy az államnak is akadályt gördít elébe e fontos szociálpolitikai kérdés megoldásánál azzal, hogy a klerikális és feudális áramlattal egy követ fújva elvi szempontból isvisz- szautasitja a szekularizáció eszméjét. Figyelemre kell méltatnunk azt a tényt, hogy a szekularizáció meg fogja szüntetni azt a huszadik századbeli anakronizmust, hogy a klérus úgyszólva államot képez ez államban, meg fogja szüntetni a kleriknlizmust, amely ellen, ha a protestantizmus abbahagyná a küzdelmet, — helyesen — újra fel nem veszi azt, úgy elveszti létjogát. Különben pedig meg kell fontolnunk azt is, hogy a szekularizációt, — ehelyütt ki nem fejthető okoknál fogva, — csupán elodázni lehet, — tán hosszú időre is, — de megakadályozni nem, mert okvetlen el fog jönni annuk is az ideje, mint a megérő gyümölcsnek. Fülünkbe kell hogy csengjenek Széchenyi István szavai: ,,I4ölcsebb ezt önkényesen (önkéntesen) s nemes indulattal tenni most, mire ez idő s a világ szelleme elébb utóbb mulhatatlanúl úgyis kényszeritend.“ 2 Áttérek már most a junker-kérdésére. R. úr azt mondja, hogy a feudális elemeket és a szerencsés művész, Dscuiejev is amolyan Szanin- féle alak, aki az exotikus kéjek karjába veti magát, mert szerinte csak a szabad, érzéki szerelem ad értelmet az életnek. Mert hiszen a művészet is merő szenvedés. Örökös a feszültség, mikor egy eszmét színekbe vagy szavakba akarunk önteni és mégis mindig elégedetlenek vagyunk. És aztán a kész kép. — Micsoda kapcsolat van még közte és én közöttem? A muzeum képei örökké. De fődolog az, hogy míg a Szaninban szerzőnk megérteti velünk az ifjú Oroszország érzéki tobzódásainak pszichológiai rugóit, itt az öngyilkos Klubok keletkezésére vet fényt. Regényének igazi hőse tehát Naumow mérnök, aki igazán peisithanatos „a halál szónoka'4. Mivel az ember egész élete merő gyötrelem, szerinte a legtermészetesebb halál az öngyilkosság. Ideje, hogy az emberek belássák, hogy nekik nincs joguk a jövő végtelen generációit ugyanazon szenvedésekre kárhoztatni. Üzenjünk háborút az életnek, ez legyen a jelszó. Mondjanak le a férfiak a nemzésről, a nők pedig a szülésről, csak így szakadhat vége a sok esztelen nyomorúságnak“.* E rémes, csak egy kétségbeesett nemzet talaján fakadhatott filozófiáról • * Ép Zola evangéliumának ellenképe. fordítsuk szemünket a mai tudomány felé és nézzük ennek álláspontját a halállal szemben. Említsünk itt meg egy tudós szektát Amerikából, mely elhiteti híveivel, hogy erős hivés erős szuggestióval minden testi baj eltüntethető és uralkodó a szellemi lesz. Tehát csak ki kell irtanunk az emberekből — mint Osborne Eaves mondja — azt a hitet hogy az ember halandó és hogy a halál szükségszerűség és a késői nemzedékek halhatatlanok lesznek, mert szellemünk segítségével azt csinálhatjuk a világgal, amit akarunk. Azt hiszem, kevesen lesznek, akik a halál legyőzésének ezen messze kitolásában megnyugodnának és ezért inkább a komoly tudományt, kivált a biológiát fogjuk vallatóra. Ha a tudomány komolyságában közeledünk a halálhoz, nyomban sokat veszít borzalmasságából. Egy magyar természetbúvár (Lendl A.) kifejti, hogy a halál mint biológiai fogalom csak azt jelentheti, hogy a szerveződött anyagnak egy része most kikerült az élet használatából, de az élet maga új egyénekkel új anyagot vesz hatalmába, amelyen továbbra is megmarad. Ha egy állat vagy növény elhal, nincs okunk mondani, hogy megszűnt vele az élet, mert hiszen folytatódik az utódaiban, azokat eleveníti és csak az elhaló egyén teste, anyaga került ki az élet forgásából. Ugyancsak az élet gyöeel-
