Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-16 / 51. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 51. sz. 1911. december 16. mány Apponyi vallásegyenlőségi elvével nem szakít, addig nincs remény, hogy a protestánsok jogos igényei teljesülni fognak.Sztehlo Kornél. A „kemény szavak“.* Az 1910. évi április hóban Budapesten, a társadalomtudományok szabad iskolájában előadást tartottam „A protestantizmus a szociológiái szempontjából“, cím alatt, melyből egy részletet a Társadalom tudományi Társaság szakközlönye : a „Huszadik Század“, a múlt évi májusi számában a „Kortörténeti jegyzetek“ rovatában leközölt. Előadásomnak erre a közzétett részletére nézve az „Evangélikus Lap“ 10., 11. és 12. számaiban, a „kemény szavak igazsága“ cím alatt megjelent cikksorozatban hoz méltatást R. úr. A cikkek megjelenéséről csak nemrég nyertem tudomást s ezért még csak most vehetem fel az eszmecsere fonalát s ezt tán nem fogják zokon^venni e lapok olvasói, mert hisz az említett cikksorozat is jóval utóbb jelent meg, mint a „Huszadik Század“-ban közölt jegyzet. A tárgy különben szerény nézetem * Lásd az Evangélikus Lap folyó évi 10—12. számaiban megjelent cikkeket. (Szerk.) vei is, de maga Ady sokszor tagadhatatlanul magasabb álláspontra helyezkedik, midőn a halált is életnek nézi, csak másnemű életnek „örök passzív vite- tésnek“ és amellett a halálérzést, a halál egyetemes voltát sokszor nagy költői erővel érezteti. (Például : „A Halál lovai“ stb) A halál tényével szemben minden reményről való lemondást tanítja és a halál fiziológiáját a maga kíméletlen modorában elénk állítja az orosz Arczibasev, a Szanin hírhedt szerzője „Az utolsó pontnál11 című regényében. Két halódást mutat be. Ott van az elöregedett hírneves történettanár: Rasu- movszky, aki kínos erőfeszítéseket tesz, hogy fizikai és szellemi gyöngülését övéi és oivosa előtt elpalástolja. Másrészt érzi a vég közeledését, szeretne elszántan farkasszemet nézni a halállal és — mégsem sikerül. „Lehetett a vallásról eszmét cserélni és a halhatatlanságban hinni, amig az értelem dolgozott és a test az élet teljét érezte, de most, amikor mindenki szemeláttára egy ember állattá, idiótává, kis tömeggé és törékeny csontokká vedlett át, mindezen gondolatok épp oly nevetségeseknek tetszettek, mint az ördögök és törpékről szóló mesék“. És ez a szegény professzor, aki az állandóan szomorú orvos jelenlétében gúnyolódik a vallásról, halála előtti két éjszakáján lopva — hogy hű felesége se vegye szerint elég érdekes és így érdemes is arra, hogy felszínen tartsuk s vele továbbra is, behatóan foglalkozzunk. Nagy köszönettel tartozom R. úrnak azért, mert működésemet mégis tárgyilagos jóakarattal méltatja, — nem úgy mint a dunántúli egyházkerületnek egy jeles képzettségű érdemes esperese, — aki egy — azóta már megszűnt, — orthodox szellemben szerkesztett egyházi folyóirat hasábjain tette szóvá egy még az 1909. év folyamán „A protestantizmus haladásának akadályai“ címen megjelent tanulmányomat s észrevételeit konzervatív és orthodox mázzal vonta be. A külföld fel világosodott protestáns hitbölcselőinek működését olyannak tüntette fel, mintha ez a keresztény hitet és egyházat létalapjában támadta volna meg. Az említett esperes urnák kritikájával itt foglalkozni már azért sem akarok, mert vele, aki bár elismerte azt, hogy „Darvin kutatásainak eredményét a teremtő istenhez való hittel ellenkezni nem látta“, — mégis arra a conkluzióra jut, hogy azt a népiskolai tanítót, aki a természettudomány előadásánál Darvin tanait veszi alapul, ő maga is felelősségre vonná, — úgy sem bírnám már megértetni^ fejlődés elvének az egyház életében is éltető elemként szükségességét. Foglalkozni kívánok azonban R. úr jóakaratot s tisztánlátást tanúsító közleményének érdemével s észre — imádkozni kezd a feszület előtt és miután felesége mégis rájön és csak támogatja törekvésében, egy pap segítségével egy csodatevő képhez fohászkodnak, mire a tudós csendesen és vidáman elalszik. Ezt azonban Arczibasev nem tartja természetes megoldásnak, munkájának tenorja: mirevaló ez az élet, ha a vége egy kínos, gyötrelmes halál? Az orvos, aki mindennap színről-színre találkozik a hálállal, veti föl ezt a kérdést, miért szenved a kis gyermek, aki még nem is élt? Ki az, aki így gyönyörködik az emberek kínjaiban? De a jószívű dr. Arnoldi azért a világért sem mondja meg reflexióit betegeinek, türelmesen meghallgatja őket, nem fosztja meg utolsó reményüktől és az öreg professzornak sem veti szemére következetlenségét... Ott van a másik haldokló, a tüdővészben sínylődő fiatal színésznő: Radolszkaja. Ő, az ünnepelt szépség, aki vérig kínozta társait és udvarlóit, most, a halál közeledésével azzal ámítja magát, hogy egyszerű visszavonult élet, szerelem, fény és póz nélkül a kövér dr. Arnoldi oldalán őt boldoggá tenné! Milyen kegyetlen iróniája a sorsnak, hogy épp utolsó pillanatban nincs mellette a doktor, hanem egy kegyetlen másik, aki durván felnyitja a szemét és mutatja neki azt, ami rá vár: a hideg semmiséget. Mindenki érzi a regényben a halál fojtó lehelietét,
