Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-16 / 51. szám

1911. december 16.

Evangélikus Lap. 51. sz.

3. oldal

szinüleg kapni fogunk egy nagyobb összeget már 1912-ben, amelyből a lelkészeknek ideiglenesen segítséget adhatunk akár kor-, akár drágasági pótlék alakjában. 1913. évre pedig a miniszter a lelkészi kongrua végleges rende- dezését tervezi, akkép, hogy az új becsléseket feltételező odiózus jövedelem-megállapítás helyébe a korpótlék-rendszer lépne, amely szerint minden lelkész fogja élvezni a korpótlékot. Ha ez az ügy államilag így rendeztetnék, lelkészeink anyagi helyzete lényegesen javulna és nyugod- tabban bevárhatnék az egyetemes gyűlésünk által létesített lelkészfizetési alap megerősödését, amely alapból azután azok a lelkészek kapnának az állami korpótlékon felül fizetésjavítást, akik arra leginkább rászorulnak.

A miniszter válaszában csak egy kijelentés érintett kellemetlenül. Ez Apponyi elvének, hogy a segélyezést az összes felekezetekre kell kiterjeszteni, az újbóli hangsúlyozása Teljes igno- rálása ez azon történeti fejlődésnek, hogy a róni. katholikus és görög nem egyesült egyházak az állam által már oly nagy dotációkban részesítettek, hogy azokból, ha azok eredeti céljaikra felhasználtatnak, a római katholikus és görög nem egyesült lelkészek korpótléka telik és teljes ignorálása azon történeti ténynek, hogy az 1848: XX. törvénycikk voltaképen a papi javak

Nincs is vallás, vagy filozófiai rendszer, mely le ne számolna a halállal, mely megnyugvást nem akarna nyújtani e gondolattól meggyötört léleknek és valami ellenszert ne alkotna a halál bizonyossága ellen. Ilyen a lélek halhatatlanságának a hite, melyre azonban ezúttal ki nem térünk, hanem ehelyett inkább arra a kérdésre igyekszünk feleletet koresni, hogy a mi korunk hogyan fogja fel a halált, vájjon nem enyhült e a halálfelelem, nem vált-e derültebbó a halál képe és vájjon a természettudomány (különösen a biológia) és a filozófia milyen módon fejtik meg a halál rejtelmeit? Mindenekelőtt kijelenthetjük, hogy a halálnak ma is két arca van: egy söté- tebb és egy derültebb. Ma sem tudnak teljesen szabadulni a sötótebb benyomás alól, a lassú haldoklás, a hullajelensógek borzalmasságai ma sem igen enyhíthetők és bizony sokan a halálban épp csak ezeket látják. Ki ne ismerné két erős egyéniségű költőnk Reviczky Gyula, de különösen Vajda János ilynemű verseit? Reviczky számtalanszor hívja el a halált, hisz az élet csupa összevisszaság, az éhesek versenyfutása. „A síron innen véletlen vezet, egész éltünk esetlegek sora: csak a halál nem váratlan soha“. És mégis, mikor megjelenik — borzadályt érez, mégsem akar meghalni, akárcsak mestere Schopenhauer: „Számlálgatom, találgatom, Hogy hány hetom

szekularizációját tartotta szem előtt, midőn azt rendelte, hogy az összes lelkészek az állam által fognak fizettetni. Elmaradván a szekularizáció, természetes, hogy az állam részéről való segélyezés úgy értendő, hogy azok a felekezetek kapják az állami segélyt, akik azt még nem kapták.

Ne értsenek félre bennünket, mi nem irigyeljük a katholikus papoktól a kongruát és korpótlékot, sőt követeljük, hogy azt megkapják, de ne az államtól, hanem az alapokból és a felesleges püspöki és káptalani jövedelmekből. Az apostolok utódai kövessék csak az apostolokat, akik bizony nem rövidítették meg a gyülekezeteket azáltal, hogy fényes udvartartásokat rendeztek be.

De még azzal sem törődnénk, hogy a püspök is nagy úr marad és az alsópapság is jól lakik, ha ez nem történnék a mi rovásunkra. Ám majd meg fogjuk látni, ha a pénzügyminiszter kezébe veszi a plajbászt és ki fogja számítani, hogy mennyi kell 30.000 papnak korpótlékra valószínűleg azt fogja mondani a bőkezű vallásügyminiszternek: „Elvetetted a súlykot, kedves kollegám, a protestánsoknak csak telik, de hogy én 30.000 papnak adjak korpótlékot arra nincs pénz“.

Erős meggyőződésünk, hogy amíg a korvagy hány napom van hátra még . . . Irgalmas ég, Esdek, ne légy fukar nagyon. O, hányszor hívtam a halált, Mihelyt a kedvem búsra vált. De most, hogy itt ólálkodik; Nem érzek mást, mint borzadályt . . . Vágy még hevít, kedv még emel, O, még sok dalt nem zengtem el. S eszméimet, mind a hideg, Sötét koporsó nyelje el? . . .“ A beteg költő jajgatása szívünkbe hasít, mert örök emberi érzelmet fejez ki, minden fiatal élet elalvásának hasonló panaszra fakadunk. Egészen más, szinte hátborzongató hatást tesz Vajda, mikor hirdeti: „Beszélhet a hit és bölcselet; Rút a halál, szépíteni nem lehet. Undort, iszonyt kelt borzasztó alakja. S ki tudja, vaj’ mi lappang még alatta? . . . Fekete-sárga rém, ádáz halál, Rejtély, mit földi ész ki nem talál . . . De lenne bár a legszörnyűbb eset: Utálatosabb, rémületesebb, arait belőle emberek csinálnak : Az ágy, amit kezük vet a halálnak. O, hogy az ember, élve szolga, rab, Még hullájában sem lehet szabad I Hogy nemcsak a lét versenyén egymásnak, Még a halál után is vermet ásnak! Mert nem elég ijesztő a halott; Megörökítik e rómalakot. Hallhassa, tehetetlen, mozdulatlan, Mint rágja undok féreg, őrli halkan . . .“ Tudvalevő, hogy Ady Endre és társai a „Halál rokonai“ is nagyon szeretik a pusztulást, rothadást, tehát szívesen foglalkoznak a halál képé-