Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-16 / 51. szám
2. oldal. Evangélikus Lap. 51. sz. 1911. december 16 terben való teljes bizalmának kifejezést adni, de amit a „rossz referensről“ mondott (aki alatt természetesen Barkóczyt értette) az köny- nyen változhatik át bizalmatlansági nyilatkozattá, ha a miniszter Barkóczyhoz ezután is ragaszkodik. Gróf Tisza Istvánnak nyilván oka van bízni abban, hogy Barkóczy legközelebb menni fog, azért ez irányban tett kétségtelenül elitélő nyilatkozata nem követelés, hanem a követelőkkel szemben megnyugtatás alakjában nyilvánult. Tehát várjunk! Mi már tavasszal hallottuk két igen kompetens — a legkompetensebb — államférfiu szájából, hogy Barkóczy ,legközelebb“ menesztetik. Ezt a hírt a pártkörben még a verebek is folyton csiripelték a nyár folyamán. Szeptemberben egy igen beavatott emberünktől hallottuk, hogy ez a nagy esemény október havában be fog következni és ime már decemberben vagyunk és Barkóczy még mindig él és uralkodik. De ha a sorok között olvasni tudunk, Tisza István nyilatkozata nyilván a Barkóczy-aerának halálharangja akar lenni, Tisza ugyanis elmondja, hogy „néki teljes bizalma van a kultuszminiszter felvilágosodott gondolkodása iránt“ elmondja, hogy a miniszter politikáját csak úgy érvényesítheti, „ha az ember feltétlenül bízhatik a referensek loyalitásában és ha a referensek A halál filozófiája. (Töredék.) Mély igazságot fejez ki Schopenhauer ezen szavaival: „A filozófiának voltakópi sugalmazó szelleme vagy Muzagétesze: a halál és ezokból mondá Sokrates, hogy a filozófia a halállal való foglalkozás. Aligha is filozófálna az ember, ha a halál nem volna . . .“ Valóban a halál és a vele kapcsolatos jelenségek, az a kérdés, hogy mi a halál, miért kell meghalnunk évezredek óta, zaklatja az érző és gondolkodó elmét, még pedig az egyszerű embert épp úgy, mint az elmólődő tudóst és számos képzet, babonás hiedelem, elmélet, szokás és feltevés megalkotására adott alkalmat. Természetszerű, hogy a primitív embert a halál szörnyűsége kapja meg első sorban, képtelen a halál természetes voltában hinni, hanem gonosz szellemek vagy boszorkányok művének tartja. Majd minden természeti nép mithológiájában akad egy aetheológikus rege, mely a halál eredetét próbálja megfejteni. Ismeretes dolog, hogy a szellemhit (animizmus) kialakulásának egyik eredő forrása szintén a halál jelensége volt. A primitív, de akárhányszor a modern ember is úgy fogja fel a halált, mint valami titkos ellenséget, mely lépten-nyomon „nem ismernek más politikát abban a minisztériumban, mint a felelős miniszter politikáját és ha azok, akik a tanári kinevezésekre és előléptetésekre befolyást gyakorolhatnak, híven szolgálják azokat az intenciókat, amelyeket a miniszter szem előtt tart. Ehhez az „aranyigazsághoz“ Tisza kommentárt nem fűz, csak ismételve kéri az ő tisztelt barátját (a minisztert), hogy ezt az arany- igazságot ott, ahol szükséges, megvalósítani törekedjék. Hát ez egész világos beszéd! És mit mond erre a miniszter. Elfogadja a bókot, hogy az ő liberalizmusa színarany, sőt maga is dicsekszik, hogy őt mindig az a gondolat vezette, hogy az egymás közötti felekezeti türelmetlenségnek szelleme az iskolákban kirekesztessék, de egy szóval sem Ígéri, hogy a Tisza által hangoztatott aranyigazság konzekvenciáit alkalmazni, hogy a miniszter által vallott liberális és türelmes politikát meghiúsító „rossz referenseket“ eltávolítani fogia. Minket tehát a miniszternek válasza meg nem nyugtat, adja az ég, hogy a miniszter tényei fognak majd bennünket megnyugtatni. Megnyugtatóbb az, amit a miniszter a protestáns felekezetek igényei és különösen a lel- készi fizetések javítása tekintetében mond. Valóa sarkában van, hogy aztán egy alkalmas pillanatban rajta üssön és magával vigye a földbe, áldozatainak gyűjtőhelyére. A földön nincs is egyéb, mint csupa hiú vergődés, erőfeszítés ez ólálkodó rém ellen. E felfogásnak megfelelőleg a római költők a halált fogait vicsorító szörnyetegnek ábrázolták, mely véres körmökkel marcangolja szét áldozatait. A középkor művészete pedig iszonyú, denevérszárnyú szörnynek festette, vagy pestises időkben sánta gebén ülő és merev tekintetű „dögvészembernek“ tüntette fel, mely a hozzá közeledő emberre ráfújja az enyészetet. Németországban főleg a „haláltánc“-féle ábrázolásokkal fejezték ki a halál szörnyű mindenhatóságát. (Holbein.) A régi időkben általában ritkán találjuk a halál képzetének olyatón enyhítését, mint a görög képzőművészetben, hol komoly ifjúnak, az álom testvérének ábrázolták kezében lefelé fordított fáklyával. De ezzel ellentétben a görög költészet a halál kemény szívű istenében az alvilág pallossal ellátott papját látta. Természetes, hogy az emberek minden időben menekülni óhajtottak e szörnyű rémtől vagy az irtózatos halálfélelemtől, ha pedig a könyörtelen lényt mégis el kellett fogadni, valami vigaszt kerestek, hogy átsegítse őket azon a tengerszoroson,® amelyen előbb-utóbb mindenkinek keresztül kell haladnia.
