Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-12-09 / 50. szám

4. oldal. 1911. december 9. Evangélikus Lap. 50. sz. eljárás lett volna: amit azelőtt nem tett, híveit rend­szeresen kezdte látogatni; tanácsadójuk, lelki atyjuk lett; a házastársakat hűségre, egyetértésre, a gyerme­keket tiszteletre és engedelmességre, egymásiránt testvéri szeretetre buzdította; felhívta a családok figyelmét a Bibliára, a vallásos, énekes és imádságos könyvekre; velők olvasott a Szentírásból, velők éne­kelt és imádkozott; áldással tért be minden haj­lékba és áldást mondva távozott minden hívétől. És az történt, hogy a következő esztendőben nem­csak hogy a hi vány szerint járó egy csirkéjét kapta meg minden hívétől, de a tojás, túró, vaj, gyümölcs és aprólék is szépen gyűlt a paplaki éléskamrában. Ami pedig azt a kérdést illeti, mi az a meny- nyiség, mellyel az ev. lelkésznek meg kell elégednie, köztudomású, „hogy ha kenyerünk és ruházatunk van, azokkal elégedjünk meg“. Hangsúlyozom azon­ban, hogy e kenyér és ruházat nem ellenértéke a lelkész munkálkodásának; az csupán az anyagi minimum, amennyi a fizikai élethez, az egészséghez és a világ előtt való megjelenéshez szükséges. De megjegyzem azt is, hogy nem áll az, mintha e minimumhoz is jogcímünk volna. Ez csak azt je­lenti, hogy ha kenyerünk és ruházatunk megvan, azzal már legyünk megelégedve. Mert az anyagiak szempontjából a lelkész és az u. n. hasonló képesítésű társadalmi osztályok között párhuzamot vonjunk — abszurdum. A tanár­nak, ügyvédnek, orvosnak, mérnöknek stb. nincs isteni küldetése; őnekik azért szükséges az az aka­démiai vagy egyetemi képesítés, hogy kenyérhez — és pedig minél jobbhoz — hozzájusson; de ne­künk, ev. lelkészeknek nem ezért, — csupán azon okból, mert az Ige megértése és hirdetése szüksé­gessé teszi ma az egyetem, illetve theol. akadémia elvégzését. Azok azért tanulnak, hogy az nekik meg­élhetést nyújtson, mi azért — és pedig nemcsak 12 évig, hanem holtig, — hogy Isten országát kereshessük, igazságát terjeszthessük. Azok oklevele kulcs a megélhetéshez, sok esetben meggazdagodás­hoz, a mienk út azon jog megszerzéséhez, hogy „el­mehessünk széles e világra és hirdethessük az Igét minden teremtett állatnak“. Ezért azonban nem­csak hogy nem tarthatunk igényt anyagi elisme­résre, sőt ott, „ahol szívesen nem fogadnak, a port is le kell vernünk saruinkról“. Az idei egyetemes lelkészi értekezleten, ame­lyen a protestantizmusról kellett volna tanácskoz­nunk s e helyett egyszívvel, egyakarattal azt tár­gyaltuk, hogy nekünk legalább 2400 korona alap­fizetés és legalább 4 esetben korpótlék kell, — e kérdés referense többek közt a családra és a gyerme­kek taníttatására való hivatkozással tartotta jogos­nak a lelkészi kar fenti követelését. A kérdéshez hozzászólók között legsúlyosabb kijelentést tett Gyurátz Ferenc dunántúli superintendens, aki azon szentírási idézettel váltott ki szűnni nem akaróJtap- sot és óljent a jelenlevőkből, hogy addig „zörges­sünk“, amíg célunkat el nem érjük. Én ezen kifejezésből a kényszerítés, az erőszak gondolatát olvasom ki. Bármennyire kívánatosnak tartom az ev. lel- készi kar anyagi helyzetének javulását, ezen útat a cél elérésére — mint nem evangóliomit — el nem fogadhatom. Ne felejtsük el, hogy nálunk a cél csak azon eszközöket szentesíti, amelyek magukban is szentek. Én a követelést, a kényszerítést és az erőszakot szent fogalmaknak, ha csak Istenhez in­tézett imánk meghallgatásáról nincs szó, el nem ismerem. Avagy addig zörgetni az állam kapuján, míg az meg nem nyílik, azaz kényszeríteni az álla­mot, hogy emelje fizetésünket, amikor vagy nem teheti, vagy nem akarja, — józusi gondolat? És kérdem, csatlakoznók-e Jézus az evang. lelkészi kar­hoz, mely zörgetni megy — de nem kérési, hanem követelési szándékkal — az állam kapuján? Alig hiszem. A társadalmi helyzetre való hivatkozás sem indokolt. Az ev. lelkész nem tartozik egyetlen tár­sadalmi osztályhoz sem ; vagy ha igen, akkor minde- nikhez. Hogyan van az, hogy egy született báró a lelkészi pályán is megtartja címét s a parasztfiúból lett lelkész már nem tartja magát parasztnak, sőt sértésnek venné, ha mások annak tartanák ? Ami pedig a családot illeti, tény, hogy ezzel szemben nagy kötelességei vannak a lelkésznek; de egészen természetes, ha lelkészi hivatását eléje helyezi a családdal szemben fennálló kötelességei­nek. A lelkész először Isten és az 0 egyházának szolgája és csak azután családfő. A család nem le­het akadálya a lelkészi hivatás hűséges betöltésé­nek ; valamint Jézust sem akadályozta meg hivatása teljesítésében az a körülmény, hogy anyja volt: Magát Atyjának kezeibe ajánlotta, anyját pedig János oltalmába. Szerintem előítélet az is, hogy a lelkész gyerme­kének feltétlenül tudományos pályára kell lépnie. Á lelkészre, mint szülőre az a kötelező, hogy gyerme­kének szívműveltsóget adjon; tudományos pályára pedig adja akkor, ha van hozzá anyagi ereje; ha nincs, adja ipari vagy más pályára. Úgy gondolko­zom t. i., hogy nem a pálya a fontos, hanem a jellem és szorgalom, a becsület és a törekvés s ezen erényekkel pedig bármely pályán érvényesülhetünk és boldogulhatunk. Mindezzel nem azt akarom kifejezni, hogy az ev. lelkészi kar, — ha már az u. n. világi elem ezen speciálisan az ő körébe tartozó kötelességének eleget nem tesz, — ne tegye meg azt, amit anyagi helyzete javítása érdekében megtehet; sőt vallom

Next

/
Thumbnails
Contents