Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-07-29 / 31. szám

1911. julius 29.

5. oldal

Evangélikus Lap. 31. sz.

az egyház „katexochen“ exponenseinek: a lelkészeknek a mai kornál jobb, vagy épen kielégítő anyagi helyzetbe juttatását nem lehet bízni, mert a mai elszomorító állapot eléggé bizonyítja, hogy gyülekezeteink semmikép sem akarják belátni, hogy hiványaink 'stipulása óta óriásit haladt a világ és csak az utolsó évtizedben is 50—60%-kal drágult az élet. Ép ezért a zsinatnak kell a lelkészek anyagi helyzetén javítania és pedig oly eljárással, mely minden bajon segít, ha az a mai ósdi szokással szemben „tabula rasa* is. Különös felfordulástól egyáltalán nem kell tartani, mert csak járt csapáson halad a zsinat, illetve az egyház, ha a vármegyéhez hasonlóan a terményjárandóságok stb. kötelező megváltását elrendeli és a gyülekezeti járulékok egy helyre beszolgáltatását az államhoz hasonlóan kötelezővé teszi, hogy a központi pénztárból kapják azután a lelkészek fizetésüket, amint a községi jegyzők is az adóhivatalokból kapják. Simán ment ezen intézkedések életbeléptetése a politikai községekben, és simán menne az egyházi téren is. Amidőn az egyház az ö törvényhozása útján a terményszolgáltatások eliminálásával az adófizetés eszközévé a pénzt teszi, egyszersmind módjában áll adózási kulcsának helyes megállapít sával az egész ügyet a mai kornak megfelelő alapokra fektetni, sőt a lelkészt fizetések fedezésére szolgáló járulékok egységes elv szerinti kivetésének általánosításával igazságosan és méltányosan olyanokat is megterhelni, kik eleddig említésre sem méltó csekélységgel rótták le anyagi kötelezettségüket lelkészükkel szemben. És ezzel odaértem arra a terrénumra, melynek méltányos kiaknázásával a lelkészek anyagi helyzete javítható, de köteles gondozásával a lekészek munkája szaporítandó. Mert amily visszás állapot, hogy valamely filia illetékeslelkészét, akit igaz csak kevésszer lát, de aki azért teljes felelősséggel végzi egész éven át az egész köz- igazgatási teendőket, évi 60—70 fillérnyi párbérrel fizethesse ki, ép oly tűrhetetlen dolog, hogy valamely filiában csak 2—3-szor tartson a lelkész istentiszteletet, egyébként pedig a tanító temessen és lássa el az összes istentiszteleteket nem is prédikációolvasással, hanem szabadon elmondott* magakészítette beszéddel. Ez a tér, hol a jobban javadalmazandó lelkész munkája feltétlenül szaporítandó. Es biztos lehet benne mindenki, hogy szívesen veszi a jobb dotációval a több munkát is.

Ugyanezen kérdéshez:

II. A „telhetetlen papzsák“.

Irta: Sz. L.

Mikor az egyházak a hívek adóterhének csökkentésére államsegélyt kaptak, első sorban az egyházi javadalmaBok földjeinek megmunkálása váltatott

meg belőlo. A dunáninneni kerület ehhez még a lelkószi irodaáltalányát akarta kihasíttatni az államsegélyből. Most hogy az államsegély összege 100,000 koronával emeltetett, a soproni alsó egyházmegye bejelentette, hogy azt a papok igénylik maguknak drágasági pótlók címén, — „addig is, amig az 1848. XX. t.-c. teljes végrehajtása folytán lehetővé válik a lelkészi fizetéseknek és korpótlékoknak korszerű rendezése.“ Ez mind tehát csak flastrom, kicsinyke fla8trom egy nagy sebre, melynek begyógyítúsára sokkal komolyabb orvosszerek szükségeltetnek . . . Mindezek a követelések együttvéve nem tesznek ki oly összeget, amelyből minden lelkésznek 2400 korona törzsfizetés és egy pár ötödéves korpótlék jutna !

Azonban ma itt, holnap ott hangzik fel a kérő szó; ma ez, holnap az nyújtja ki kezét s esd nyomorúságának ideiglenes enyhítéséért; az egyik jó helyen kopogtat, a másik zárt ajtón dörömböz, ahol ha az ajtó nyitva volna is, süket fülekre lelne. Mindenki kér, mindenki a maga nyomorúságát ecseteli, ki szerényen, ki pedig hangosabban. Ebből a rendszertelen, össze-vissza beszédből idegen fülekben egy őrült hangzavar emlékezete marad meg s az a gyanú a lelkek mélyén, hogy a papok zsákja üres, „hogy megint kérnek“ s hogy akármennyit kapnak, soha nem elég nekik.

Ha katholikus püspökök, kanonokok, prépostok és — kolduló barátok káptálnának s kérnék fizetősöknek megjavítását, akkor helyén való volna a telhetetlen és feneketlen „papzsákról“ való beszéd. De evangélikus papok kérnek, evangélikus papok panaszkodnak. Azt pedig mindenkinek illenék tudni, hogy az evangélikus papok nem olyan emberek, akik a világ előtt sokat hivalkodnak az ő szegénységükkel s annak a Krisztusnak külsőségekben való követésével, akinek „nem volt, hová fejét lehajtsa.“ Sem a kolduló barátok s remeték hivalkodó, érdemszámba menő s mások terhére való — oktalan szegénységére ők nem vállalkoztak, sem pedig Tolsztoj fanatikus gazdagságellenes doktrínáiig fel nem emelkedtek. Kicsiny munkakörükben eddig mind a szegénységnek, mind pedig a gazdagságnak bűnre s telhetetlenségre késztő szélsőségeitől menten éldegéltek s nagyobbrészt bölcsekhez illő nyugalommal fogyasztották azt, amit állásuk jövedelme s híveik szeretető juttatott nekik s családjuknak. Ha ők is szegénységre és egyebekre tennének fogadalmat, akkor joggal az orrukra lehetne ütni, hogyha a világ folyása által megérlelt fizetésjavításórt küzdő tömegeknek az első soraiba tolakodnának. Azonban ők fogadalom nélkül jutottak mai állapotukba s emberi igényeikről, a munkást megillető méltányos ellátásról egy elérhetetlen ideál kedvéért soha le nem mondottak. Joguk van hát hozzá, hogy sorsuk javítását szorgalmazhassák.