Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-07-22 / 30. szám
4. oldal. Evangélikus Lap. 30. sz. 1911. julius 22. Ivánka István egyházmegyei felügyelő beszéde*) **) Móltóságos másodfelügyelő Úr! Nagyságos és Nagy tiszteletű Főesperes Urunk ! Mélyen tisztelt Egyházmegyei Közgyűlés ! A bizalom, mellyel engem, egyik igen szerény hittársukat, a nagyhonti esperesség egyházmegyei felügyelőjévé választottak és immár föl is avattak, oly kitüntetés reám nézve, hogy erre igazán mondom sohasem számítottam, s érzem, hogy rá eddig érdemeket nem is szereztem. S ma sem vagyok benne egész bizonyos, hogy a díszes egyházi állást, oly kiváló és buzgó elődök után képes leszek-e hozzájuk méltóan betölteni? Nem is könnyen szántam rá magam. Mert érzem és tudom, hogy ez állásra nálam sokkal hivatottabb férfiak vannak köztünk. Akik közül szerintem legelső helyen a másodfelügyelő ur Öméltóságát illette volna meg, — hogy úgy mondjam — az előléptetés. Ki nemcsak ezen egyházi állásánál, s az egyházi téren eddig kifejtett buzgó tevékenységénél, de egyéni kiválósága, köztársadalmi szereplése és rangja s a tisztelet és szeretetnél fogva is, amelylyel mindany- nyian körül vesszük, a legjogosultabb volt s ma is a leghivatottabb lenne, hogy a mindnyájunk szomorúságára oly hirtelen és szerencsétlenül elhunyt felügyelőnk Laszkáry Pál megürült helyébe emeljük. Megingatta azonban vonakodásomat azon értesülés, mely szerint Öméltósága kijelentette volt, hogy ő a felügyelői állást semmi szín alatt sem vállalja, de a másodfelügyelőit készséggel megtartja. S döntő volt az előttem már oly rég idők óta tisztelt és becsült főesperes ur kikért véleménye és tanácsa, mik végre arra az elhatározásra birtak, hogy az adott helyzettel, s az így megnyilatkozott közbizalommal szemben tovább ne renitenskedjem, s az állást melyre egyházközségeink jelentős többsége meghívott, elfogadjam. Akik engem ismernek el fogják hinni, hogy ez részemről nem csak álszerénykedés, s hogy most is csak kötelességet vélek és óhajtok teljesíteni, mikor egyházmegyém autonóm akarata előtt végre is meghajlom. Tisztelt Egyházmegyei Közgyűlés! Igen nagy feladatok, talán mondhatnám igen nehéz idők előtt állunk az egyházi élet világában. Mert míg egyrészt a modern haladó eszme- áramlatok nemcsak, hogy a felekezetiség szükségérzetének kapcsait feszegetik, de hullámai, már magának az Istenben való hitnek alapjait is csapkodják ; másrészt ezzel szemben oly törekvéseket látunk fel-feltünedezni, melyek a szétszéledt közömbös nyájat újra hipnotizálva ismét a vakbuzgó felekezetiség aklába szeretnék terelni. Mely ellentétes irányzatok az egyik úgy mint a másik, az igaz evangéliumi protestáns szellemmel homlokegyenest ellenkeznek, s velük megküzdenünk szent kötelességünk. Teljes szellemi fegyverzetünkben kell tehát síkra szállanunk a megtámadott Isten*) Ezen beszédet kivonatban már a múlt héten közöltük, de a beszéd jelentősége megérdemli, hogy azt lapunk olvasó közönsége egész terjedelmében ismerje. (Szeik.) ben való hit és vallásosság mellett, anélkül azonban, hogy a tudományos kutatás és meggyőződés szabadsága ellen vétenénk. Annélkül, hogy mint Tisza István igen találóan mondta: a középkorba enged- nők magunkat visszalöketni. Amire, ha az egyes felekezetek papjai hajlandók lennének is, a világi elemnek magát ebbe belehajtani, egy lelekezetben sem és semmiféle felekezeti érdekből sem szabad. Nagy gondot kell tehát rá fordítanunk hogy az autonóm egyház-szervezetünk minél tevékenyebb, minél erősebb, minél élőbb legyen. S ne csak mint merev őskőzet, — mint az élet hullámaitól körül csapkodott (vagy éppen elhagyatott) szikla álljon, de mint a jól megszerkesztett és helyes irányban kormányzott hajó az élet vizein tovább haladva viharai közben is fönnmaradjon s úr legyen a habokon s híveit az örök üdvösség réve felé, minél biztosabban, minél nagyobb békével, minél több hittel szállítsa. De, hogy ezt elérhessük mig egyrészt a bel- missió terén papjainknak is az eddiginél sokkal nagyobb tevékenységet kell kifejtenniök, — (de a világért sem a sokban elavult dogmatikus hit erőltetésével, hanem egy az új kor szellemének megfelelőbb vallásosság feltámasztásával); — másrészt nekünk világiaknak is többet és behatóbban kell egyházi ügyeinkkel foglalkoznunk. S belátva, hogy a valláserkölcsi alapot a társadalom sem a legalsó családi, sem a legfelső állami alakulatában nem nélkülözheti annak egyházi letéteményeseit, avatott hirdetőit, hivatott terjesztőit, a lelkészeket, ezen munkájukban tőlünk telhetőleg magunknak is támogatnunk kell és kötelességünk. Nem szabad őket, mint nagy általánosságban az újabb időkben tesszük, majd nem egészen magukra hagyni. Ellenkezőleg mindenben fel kell őket karolni, s tekintélyüket a nép előtt ezzel is emelni. Hadd érezzék, hogy a legtávolabbi végeken sincsenek az értelmiség s a társadalmi jobb körökből kitaszítva, száműzetésre vetve. S ha szűkösebb vagyoni viszonyok között élnek is, azt a köztiszteletet, amelyet más vallásfelekezetek jobb helyzetben levő papjai élveznek, ők is elérhetik, ha arra egyénileg is méltóknak bizonyulnak. De ugyan ez a kötelességünk (tanárainkról nem is szólva) a néptanítóinkkal szemben is. Ők ha hivatásukat betöltik, a lelkészekkel majdnem egyenlő értékű harcosai nemcsak egyházunknak, de a nemzeti közművelődésben s a szociális munkában az egész hazának. A jóravaló pap és tanító működését és hatását semmiféle más intézménynyel sem pótolhatjuk s ha tőlük az Isten és a haza szolgálatában önzetlen, buzgó s fensőbb hivatásszerű működést követelünk, ők viszont a megbecsülésen fölül azt is elvárhatják tőlünk, hogy mi pedig az anyagi életgondoktól igyekezzünk őket tőlünk telhetőleg felmenteni. Mert aki a mi érdekünkben az Urnák szenteli életét, nem igen ér rá a földi javakban szorgalmatoskodni. Ott, ahol a vallásos századok alatt fölhalmozódott roppant vagyon áll rendelkezésre, ez nem okozhat nagy nehézséget. Ami szegény egyházunkban azonban ez, az állami segítség nélkül meg nem oldható. Mindent el kell tehát követnünk, hogy az 1848 ik évi XX-ik törvénycikk, necsak szentesített törvényben elraktározott elv és malaszt, hanem végre élő valóság is legyen. Szükségesnek tartanám továbbá, éppen a fönt
