Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-06-17 / 25. szám

1911. junius 17.

Evangélikus Lap. 25 sz.

9. oldal

Magában az Istenben mindezek nincsenek, csak a teremtményekben. Ezek pedig négyfélék a rend és törvényhez alkalmazkodó magatartásuk szerint. Némelyek ugyanis egyszerűen kényszerből cselekszik a törvényt, mások jutalomért, megint mások azt hiszik, hogy tökéletesek és nem szorulnak rá. Végre vannak, akiket megvilágosított az igazi világosság és akik mindezeket szeretetből művelik.

De mondjunk már valamit a hamis világosságról is, amely mindenben az igazi világosságnak az ellentéte. Mivel a hamis világosság azonos a természettel, azért ennek a tulajdonságaival bír, tehát mindenütt a maga drágalátos énjét keresi és kerüli mindazt, ami ennek ellenére van. így túlteszi magát minden törvényen, a lelkiismereten is. Végtére Istennek tartja magát és ennyiben Lucifernek (ördög), amennyiben pedig a Krisztus életét veti el, Antikrisztusnak mondható. Ahol megvan az igazi világosság, ott megvan az istennek tetsző igari krisztusi élet, de ahol a hamis világosság van, ott elfordulnak Krisztus életétől és minden erénytől és csak azt keresik, ami a természetnek kényelmes. Mert már tudjuk, hogy milyen az isteni vagy istenült ember, aki át van világítva az örök isteni világosságtól (tudás) és áthevítve az örök isteni szeretettől: A világosság vagy megismerés azonban semmit sem ér a szeretet nélkül. Ha az ember tudja is, hogy mi az igazság és mi a hazugság, de nincsen benne szeretet az igazsághoz, mégsem igaz. A szeretet is kétféle, igazi és hamis, aszerint, amint az igazi vagy hamis világosság vezeti. Az igazi isteni világosság arra tanítja a szeretetet, hogy semmi mást ne szeressen, csak az egyetlen igazi tökéletes jót, azért, mert jó. És minden, ami az Istenre és az igazi jóra tartozik, az: méltánylásra és szeretetre talál, ami pedig ennek ellenére van, azt szenvedésnek érezzük és bűnnek tartjuk. A hamis világosság pedig az ördög. Mert valamint az ördög Istennek véli magát és annyira el van ámítva, hogy nem tartja magát elámítottnak — úgy van ez a hamis világossággal is, annak szeretetével és életével egyaránt. És az alább mondottak, ahol szó volt Ádámról, az ó-emberről, énről, önzésről, ördögről, bűnről tulajdonképen mind ugyanazt fejezik ki. Viszont ha engedelmességről, új emberről, igazi világosságról, igazi szeretetről, Krisztusi életről beszélünk, ott is mindezek egy és ugyanazt fejezik ki és ahol megvan az egyik, ott megvan a többi is. Aki teljesen Istennek adja át magát és neki akar engedelmeskedni, az mindenben önmegtagadó és engedelmes legyen minden ellenkezés és kertelés nélkül, ezt tanulhatjuk Krisztustól. És aki Istent szeretni akarja, ebben az Egyben mindent szeret és mindent ebben az Egyben. Aki pedig Istent szenvedni akarja, annak mindent el kell szenvednie és semmiféle szenvedéstől sem húzódnia. De a „minden“ alatt természetesen csak a jót értjük, néni pedig a bűnt, mert minden akarás, mely Isten ellen van, nem lehet istenes. A pokolban semmi sincs annyira

képviselve, mint a „saját“ akarat (Eigenwille), ha nem volna ez a saját akarat, ördög sem volna. Ha azt mesélik, hogy Lucifer elpártolt a mennyországtól és isten ellen tört, ez csak azt teszi, hogy saját akaratával akart élni és nem akart egy akaraton lenni az örök akarattal. A paradicsom pedig mindaz, ami itt van, mert mindez jó és gyönyörködtető. Ebben a paradicsomban pedig csak egy tilos fa van: a „saját“ akaratunk. De kérdezhetné valaki, miért ültette Isten ezt a fát ? Erre az lehetne a válasz, hogy a megalázkodó, megvilágosult ember nem kívánja meg az Istentől, hogy a maga titkait napfényre hozza, mert egyetlen törekvése, hogy az örök akarat legyen benne uralkodóvá. Mivel a teremtményben lévő akarat az Istené, azért a teremtménynek tulajdonképen ezzel nem is szabadna akarni, hanem úgy kellene lennie, hogy Isten hasson általa. De jött az Ördög és Adáni és lefoglalta az akaratot a maga céljaira. Ez a bűnbeesés.

Mindazt, amit itt leírtunk, a Krisztus tanította hosszú életével és egy rövid szavával: „Kövess engem.“ Azért aki Krisztusban hisz, annak hinnie kell mind abban, ami itt le van írva. Aki pedig Krisztust követi, az elér az Atyához, vagyis az egyetlen igaz jóhoz (Ján. 12, 26). De Krisztus azt is mondja (Ján. 6, 44) „Senki- sem jöhet én hozzám hanemha az Atya, aki engem elbocsátott, vonandja azt“. Ha ugyanis a lélek valamilyen kijelentésben részesül ezen tökéletes jóról egy szemlélet vagy elragadtatás pillanatában, akkor az a vágy születik meg az emberben, ho^y a tökéletes jóhoz közeledjék és az Atyával eggyé váljék. De folytatólagos kijelentés arról győz meg, hogy ezen teljes egységhez nem jut el másképp, mint a krisztusi élet által, melyet leírtunk. Most már értjük Pál mondását is, melyből kiindultunk. Minden, amit itt előadtunk, a krisztusi életre vonatkozik, de jelzi egyúttal az utat a helyes belső élethez. Ez pedig azzal indul meg, hogy az ember megizlelve a tökéleteset? minden természeti dolgot és így a maga énjét is megutálja és folyton tovább haladva, végre minden elenyészik belőle, ami nem isteni. Egy másik útja a célhoz jutásnak az lehet, hogy mindig ahhoz tartjuk magunkat, ami jót tapasztalunk a teremtmények között, míg végtére azon belátáshoz jutunk, hogy az Egy örök tökéletesség minden teremtett jónak felette van. Müvünk e fohásszal végződik: ,,Hogy önmagunktól szabaduljunk és saját akaratunknak meghatva csak Istennek és az ő akaratának éljünk, erre segítsen az, aki akaratát teljesen átszolgáltatta mennyei atyjának: Jézus Krisztus, a mi drága Urunk, aki áldva legyen mindörökkön örökké! Amen!

Íme a mfivecske, mely Lutherünkre oly mély benyomást gyakorolt. Valóban misztikus szellemű építő irat, mert neki is mint minden misztikának alapelve, hogy a Végtelen benne rejlik a végesben, a véges pedig a