Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-06-17 / 25. szám
iO. oldal Evangélikus Lap. 25. sz. 1911. junius 17. Végtelenben. A misztika bizonyos ellentétben áll a középkori skolaszticizmussal, mert neiíi ä reflektáló észre, hanem a belső tapasztalatokra hivatkozik; közvetlenül hiagában éli hieg a vallás igazságait. Továbbá míg ä skolaticizmus a tradicionális dogmák rabszolgája, addig a miszticizmus a dogmákat mintegy a belső tapasztalat kohójában megolvasztja, mielőtt a reflekszió tárgyává teszi. Szerzőnk fejtegetésein végigvonul Eckehardt hatása, csakhogy sokszor csak átvesz egy-egy fogalmat E.-tól,de ki nem fejti, mintha attól tartatta, hogy ezzel inunkája veszítene építőjellegéből, rttert nem értenék nieg. Látjuk, hogy az Egy is a részek, ä tökéletes és tökéletlen ellentétből indul ki, abból állapítja meg a bűn lényegét és azután feök variációval fejtegeti, hogyan kell Ádámnak bennünk meghalnia és Krisztusnak feltámadnia. Istenben három mozzanatot vesz föl! 1. Isten mint istenség: kifejletlen és meghatározhatatlan egység. 2. isten az örökkévalóságban, vagy „Isten minden teremtmény nélkül“, mint ilyen csak: Gott als webender und quillender. 3. Isten az emberben. Láttuk, hogy szerzőnk főleg a két és háfom mozzanattal foglalkozik, vagyis Istennek a világhoz, a teremtményekhez való viszonyát fejtegeti (sokszor éppen nem világos fogalmazással), mert általok válik Isten működővé. Az egyes lények tehát csak átmeneti pontjai az egyetlen Lénynek. Minden ember lelkében (a belső* emberben, Vagy jobb szemben; Luthernél >,Seelengrund*' vagy .,Fünkelein“) meg van az Isten, de különböző mértékben, aki azonban önzését, öntetszését érzéki természetét teljesen legyőzi, az Istenné válik, úgy hogy nem ő cselekszik többé, hanem Isten ő benne. A szerző hirdeti tehát az Önmegtagadást, mert csak annak a segítségével lehet az istennel való teljes egyesüléshez eljutni. Az igazi világosság megtanít a helyes útra, akik vele szemben a hamis világosságot követik, azok a ,.szabad szellemek“. Ezzel talán némileg felderítettük az itt-ott jelentkező homályt, a részletekre (hit, jótettek, szabad akarat, tevékenység, tétlenség viszonya stb.) nem terjeszkedhetünk már ki: Pedig itt szerzőnk nem mindig tudja metafizikai és etikai konzekvenciáit egyházias álláspontjával Összeegyeztetni, hol a cselekvést, hol meg a szenvedést hangoztatja, hol a nihilisztikus quietizmus, hol meg a tetteknek tulajdonít értéket, itt a világkerülést ajánlja, amott mégis a világban való működést stb. De feleljünk inkább arra a kérdésre, mi volt az, ami Luther lelkét e műben annyira megragadta. Bizonyára nem az itt-ott jelentkező spekuláció, hiszen ép ő volt az, aki ép azért támadta az egyházi tanrendszert, mert a fidesből eredőt csinált, a szív közvetlen hitbizonyságát emberi tanok vak elfogadásával helyettesítette. És t azt sem lehet mondani, hogy szerzőnk a reformáció előfutárja, mert sehol egy szóval sem támadja az egyház tantartalmát. De megragadhatta Luthert, hogy ime, a szerző szerint, a lélek tulajdonkép pusztán a bibliai igazság alapján eljuthat Istenhez és az örökkévalósághoz — a rórttai egyház beavatkozása nélkül. És megtagad háttá Luthert az is, hogy e mű a szerző élő, személyes vallásáról tanúskodik: Öly ember beszéi itt hozzánk, aki ázt, árúit mond, át is élte. És megragadható Luthert végül a Jézusra, az ő életére és példájára való folytonos hivatkozás, az evangéliumból merített sok idézet. A szerzőnek persze eszeágában sem volt letérni az egyházi tan útjáról azt hitte, mint Luther, hogy a római egyház tanával a legjobb egyetértésben él, de fejtegetései, Végkövetkeztetései az akkori egyházat tulajdonképen mégis fölöslegessé teszik, egy helyen pedig igen nagyon közeledik az egész reformáció lelkét képező azon gondolathoz, hogy az üdvösség nem jó cselekedeteink jutalma, hanem egyedül Isten kegyelméből hit által szerezhető meg. Kár, hogy sok ilyen gondolatnak csak neki indul, de azután félbehagyja; lehet az is, hogy szerző nézeteit később rtlások átidomítoíták. És mi azt hisszük, hogy a frankfurti kegyes custós korunknak is mondhat egyet-mást.* így egyikünket szinipatiküsan érintheti a belőle kisugáró vallási individualizmus, mely azonban távol áll a féktelen szubjektivizmustól; a másik tán azt fogja helyeselni, hogy szerző a poklos mennyországot, paradicsomot stb. szellemi értelemben iesZi, hogy a Szehthárortiságot látszólag az Isten fejlődése pótolja; megint mások kapva-kapnak majd á patt- teizmus felé közeledő metafizikáján, lesz olyan is, aki ujjongva kiáltja: „íme egy XIV. századbeli teológus, aki Krisztust csak az erkölcsi ideál megvalósulásának tekinti, mely ideál mindenkiben megszülethetik stb.“ A modern misztikusok pedig (Bruno, Wiele, Trine, Whitman, Hert, Mereschkovszkij stb.) méltó elődjükre ísrher^ hetnek a német lovagrend ezen mély vallásosságé „Priesterbruder“-jében. HÍREK. Prohászka Ottokár. Addig jár a korsó a kútra; a míg el nem törik. Székesfehérvár nagytiidású és mélyen vallásos püspöke addig beszélt és írogatott modernisztiküs szellemben, mig müveit Indexre nem tették. Azt írják a lapok, hogy Prohászka Ottokár bűnbánólag be fogja látni tévelygését és aláveti magát a Vatikán ítéletének- Hát bizony másképen cselekedett 400 évvel ezelőtt az az Ágoston-rendi barát, aki, amidőn tévtanai visszavonására felhivatott,,a pápának és az egész római szent birodalomnak odamondotta: „Ich kann nicht Anders, Gott helfe mir, Amen.“ Abban az időben pedig veszedelmesebb volt az ily bátor beszéd, mint mai napság. Igazán sajnáljuk, hogy Prohászka nemes és magasztos törekvése a katholicizmusban a külső formák betartása helyett az igazi, belső vallásosságot művelni és érvényrehozni oly alaposan meghiúsult és csak azt a vigaszt merítjük az egész ügyből, hogy Magyarországon a felvilágosodott katholikusok végre talán be fogják látni, hogy addig, amíg Róma előtt feltétlenül meghódolnak, igazi keresztyén vallásosságról és katholikus autonómiáról nem lehet szó. * Tévesnek tartjuk Rittner azon állítását (i. m. 63.), hogy ezen mű „Ein Grundriss und eine Weisung zu einer Religion deutscher Art“, mert a misztika általában nemzetközi.
