Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1911-06-03 / 23. szám
8. oldal Evangélikus Lap 23 sz. 1911 junius 3 matosságban, becsületességben, vallásosságban és min- denekfelett szeretetben nevelkednek jó egyháztagokká és hasznos magyar polgárokká! A mély benyomást gyakorló beszéd a díszes közönség osztatlan tetszését vívta ki. A költségvetést egyhangúlag elfogadta a közgyűlés Majd a számvizsgáló bizottságba újra megválasztották egyhangúlag: dr. Jármay Gyulát, Kund Endrét és Hajts Jakabot. Letelvén az öt év, a választmány beadta lemondását. Dr. Ballagj Aladár indítványára a közgyűlés egyhangú bizalma újból dr. Kovácsy Sándor nyugalmazott miniszteri tanácsost, a református egyház főgondnokát ültette az elnöki székbe, mellé pedig társelnökül Wagner Géza ügyvédet. Védasszonyul özvegy gróf Teleki Sándorné született Teleki Jozefin grófnőt, elnöknőnek az intézet igazi édes anyját, özvegy Háberern Jonathánné úrasszonyt. Dr. Wagner indítványára úgy intézkedett a választmány betöltésére vonatkozólag, hogy az eddigi tagokat egyhangúlag megválasztotta újból, a meghaltaknak helyére pedig felkérte a választmány, hogy keressenek maguk közé odavalót, az árvaház gondjait szívükön viselő tagokat. Ezután következett a közgyűlés második része, amelynek jegyében folyt le a közgyűlés első része is. A szem önkénytelenül is az elnök feje fölé a falra irányult, ahol lepellel volt elfödve egy arckép. Egy egyszerű iparosé, aki egész életében ^egyházáért élt. Az árvaházról fejedelmi bőkezűséggel gondoskodó boldog amlékezetű Laky Adolfé. „Tisztelt közgyűlés! — kezdi az elnök kedves, közvetlen hangon, mint ahogy a családfő szokott beszélni családja körében — a szeretetnek ebben a házában, amelyből a világi hiúságok száműzve vannak, ahol egy gondolat foglalkoztatja a lelkeket: elesett, elárvult kicsinyeket fölnevelni az Úr oltárának és a munkának egy kedves kötelesség vár most reánk. Megem- emlékezní árváink egykori nagynevű atyjáról Laky Adolfról, aki nagyon szerette gyermekeinket. Bizonysága ennek az a végrendeleti intézkedés, amellyel aránylag legtöbbet erre az árvaházra hagyott. És egyúttal bizonyság ez arra is, hogy ő mily nagy súlyt helyezett a jövő generáció fejlődésére és erőssé tevésére. Mikor meghalt, az összes egyházi és világi lapok közölték életrajzát Bizonyára élénk emlékezetében van mindenkinek az ő nemesen megfutott életpályája. Fölöslegesnek tartom tehát életrajzát elmondani. Különben is ő annyira egyszerű volt életében, annyira visszahúzódott minden kitüntetéstől, hogy az ő emlékét bántanék meg, ha itt neki zajos emlékünnepélyt rendeznénk. Kivette mindenből a részét, munkából és hazafiságból. Szorgalommal összegyűjtött vagyonából lépten-nyomon segítette, ahol lehetett eszmére, jótékony célokra talált. És az ő nevét sehol sem lehetett olvasni nagy betűkkel. Pedig 81 évet élt és sok jót cselekedett. Én régebben nem ismertem. Annyira egyszerűen távol élt a nyilvános szerepléstől, hogy nem volt alkalmam vele megismerkedni. Mikor azonban a budapesti református egyház főgondnokának választottak, látogatásokat tettem az egyház előkelőségeinél s mint pres- bytert, meglátogattam őt is. Míg nála voltam, az egyház ügyeiről tudakozódott s áldását kívánta megválasz- tatásomra. Föltűnt az ő közvetlen egyszerűsége s mivel kért, máskor is meglátogattam. Úgy 2—3 éve, mikor az erzsébetvárosi templom dolga szóba került, írt hozzám egy levelet — csütörtöki nap volt — hogy szombaton látogassam meg, mert fontos beszélni valója van velem. Ismerve pontosságát s mivel a levélben „a déli órákban'1 volt jelezve, igyekeztem 12 órára nála lenni. Egy kis mellékszobából jött ki. „Ez óriási pontosság kérem“, szóval fogadott s leültetett. Míg leültem, azalatt ismét visszament a mellékszobába. Három csomagot hozott onnan ki és arra kért, hogy olvassam meg. Megolvasom, 300 darab ezresbankó volt. Mondom, 300.000 korona. Mielőtt még alkalmam lett volna kérdést intézni hozzá, hogy mit akar ezzel, egy 79 éves korra nem valló, határozott vonásokkal írt, noteszből kitépett lapot ád ide, hogy olvassam el. Ez volt! (felmutatja) „Egy úr. aki nevét nem akarja megmondani, felkért engem, hogy a mellékelt 300.000 koronát kézbesítsem a pesti református egyház gondnokságának, azon katározott kikötéssel, hogy ezen összeg csatoltas- sék a Pesten a VI—VII kerületben építendő református templom alapjához. De más célra semmi szín alatt nem szabad felhasználni ezen pénzt. És ha ezen ajándék nyilvánosságra nem hozattatik, számíthat az egyház, hogy hasonló célra a jövőben még jelentékeny pénzösszeg fog adatni !' Leírta, hogy még a füle se tudja meg jószándékát. Mikor elolvastam, felállottam, hogy megköszönjem, de ő már akkora visszament mellékszobájába Én rendelkezési helyére juttattam a pénzt és a titkot megőriztem, amit bizonyít az is, hogy a fenyegetés nem következett be, mert jelentékeny összeget hagyott az egyháznak. Most pedig már nincs helye a titoktartásnak És ezzel a kis incidenssel — azt hiszem a legtökéletesebben jelemeztem az ő életét. Tisztelt közgyűlés! Mi igyekszünk a kegyes adományozók szellemének megfelelően eljárni. Dicséretünkre mondhatom, hogy intézetünkben összpontosul a társadalom bizalma. Mert hiszen eléggé bizonyítja az, hogy egy alkalommal intézetünknek egy növendéke gróf Zichy János vallás- és közoktatásügyi minisztertől óvónői kineveztetését kérte. „Hol nevelkedett?“ kérdi a miniszter. „A Protestáns Országos Árvaházban“. „Úgy — mondja a miniszter — az a legjobb intézet Magyar- országon.“ És rögtön kinevezte. A mostani egyházkerületi közgyűlés alkalmával szóba került, hogy a Ma- das-alapítványból építsenek egy külön árvaházat. Hangzott ajánlat, hogy itt építsék, ott építsék. Darányi Ignác főgondnok annyit jegyzett meg reá: „Akárhol épüljön.
