Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-03-18 / 12. szám

6 oldal

Evangélikus Lap. 12. sz.

1911. március 18.

teszi. Szabadsága tehát maga sem szabadosság, hanem lekötelezés, aminthogy szolgasága sem lealázás, hanem fenséges életeszmény.

Reformátoraink az istenfiúság öntudatának szabadságával és a mentő szeretet kötelezésével állottak szembe a hatalmasokkal. Bennük az egyéniség elve lépett harcra a tekintély elvével. A külsőleg szabályozott élettel szemben ők a belsőleg, a hivatás öntudata által szabályozott életet képviselték. Ez élet eszményéül pedig nem a gyarló emberi ész, hanem az isteni bölcseség által adott ideált, Jézust állították.

Ez adta nekik a bátorságot, a jogot és az erőt, hogy az evangéliomból táplálkozó szabadság és egyéni hit döntő értékének tudatában megtámadják és letörjék azokat a történeti kereteket, amelyek az evangéliomi egyéni hit korlátáit képezték. Mert a hit mérhetetlen birodalmából csak annyi a mienk, amennyit lelkünk befogad. S ha a hitet evangéliomi értelemben Istenhez való hűségnek, hozzá szító törhetetlen ragaszkodásnak tekintjük, akkor az egyéni hit egyedül döntő jelentőségét, szabadságra emelő erejét könnyű felismernünk.

Nem áll az a vád, hogy ily módon a hit az egyéni felfogás érvényesülése következtében szabadosságra vezet. A hitnek hatalmas korlátjai vannak Isten tűz a hivő elé célt, az ő akarata szabja meg az utat és az eszközöket is, amelyek a célhoz juttatnak. A hivő nem azt teszi, ami neki tetszik, hanem amit Isten akaratának ismer fel s még ez akarat követésében is a

közelebb a valdensiek, hozzánk vagy a reformátusokhoz, mosolyogva azt felelte: ,,Luthertől és Kálvintól is sokat átvettünk, de nem mindent, így például a prae- destinációt abban az értelemben, mint Kálvin tanítja nem hisszük, de ismétlem, nem foglalkozunk theologiai szőrszálhasogatásokkal és kizárólag evangélikusok akarunk maradni“.

Stuhlfanthnak fentidézett értekezéséből megtudtam még, hogy 1854-ben a valdesiektől külön alakult még Olaszországban „Chiesa evangelica italica“ vagy „Chiesa libera“ néven egy másik evangélikus egyház is, mely eleinte sokat Ígért, de ez az egyház legújabban az egyházi pénzek kezelésében előfordult visszaélések és erőszakosságok miatt az evangeliomnak Olaszországban nem vált díszére, amiért Stuhlfanth óva inti a Gusztáv Adolf egyletet, amely Olaszországba 1846 óta 1907-ig külöm- ben fél miiló márkát meghaladó segélyt küldött, hogy ezt az egyházat ne segélyezze. Melegen ajánlja azonban segélyre a valdesieket, amely ajánláshoz én is csatlakozom.*

Egy legközelebbi levélben írok még a metodistákról és baptistákról is.

* Muston szerint külömben a Chiesa libera legújabban egészen megszűnt.

mindenekkel szemben egyaránt kötelező szeretet szabályozza tetteit

Ez evangéliomi szabadság és kötelezés mellett a vallásos emberek között sohasem szabad hitbeli quan- titás, hanem csakis életbeli qualitás alapján határvonalakat húznunk. A reformáció és a pápás egyház szembe- helyezkedésében sem a quantitativ, hanem a qualitativ különbség a fő. A reformáció nem a dogmák bizonyos tömege ellen szállt síkra, hanem a dogmák helyes értelmezését követelte. Ez az oka, hogy sok dogmát változatlanul meghagyott, de azokat is másként értelmezte. S az értelmezésien az evangéliomi szellemtől áthatott egyéni meggyőződésnek biztosította a bíráló jogot. A protestantizmus csakis akkor marad hű önmagához, ha annak az elvnek, amely őt szülte, az egyéniség elvének hűséges őrzője, törhetetlen képviselője s otthona marad. Jézus is sokszor kijelentette: a te hited tartott meg tégedet. Más hite nem üdvözít, ezért vetettük el a szenteket; közösségbe tartozás nem tesz igazakká, ezért hagyták ott elődeink a pápa egyhazát. És amint az Újszövetségben szépen megfér egymással Jakab és Pál, Péter és János, bár hitük quan- titás dolgában ugyancsak eltér egymástól, ugyanúgy meg kell az evangéliom alapján férni egymással a legszabadelvűbb, de evangéliomi szellemű irányzatoknak is.

Sőt, ha az orthodoxia csak bizonyos történetileg kialakult és megállapított formulák és felfogások konzerválásában látja cóiját és hivatását, akkor őszintén szólva, annak az evangéliomi alapon nincs is létjogosultsága. Orthodoxnak vallom magamat abban a tekintetben, hogy a reformáció alapvető tanaihoz, nevezetesen az istenige szabályozó tekintélyéhez, forrásvoltához és a hit által való megigazulás jézusi elvéhez föltétlenül ragaszkodom. Pozitívnek vallom magamat abban az értelemben, hogy a Jézus Krisztusban megvetett alapról soha semmiféle körülmények között le nem lépek. De az az ortodoxia, amely formákat akar örök időkre megrögzíteni, nem fér bele a reformáció egyházába. Mert a reformáció nem befejezett dolog, hanem a krisztusi elv és felfogás szakadatlan tisztító munkája a Krisztus egyházában. Evangelizáló munka az nemcsak az egyházon kívül, hanem magában az egyházban is. A reformáció nem zárta le az aktákat a 16. században, hanem csak kötelezést vállalt, hogy a Jézus által megkezdett munkát mindaddig folytatja, mig csak a mi hitünk világmeggyőző diadallá nem válik.

Természetes, hogy az evangéliomi protestantizmus az egyéni felfogás szabadságának, a gondolat korlát- talan voltának, természetéből folyólag nemcsak hirdetője hanem otthona, is B. J. teljesen igazat mond, amikor azt állítja, hogy a protestantizmus vagy a liberalizmus képviselője marad, vagy le kell mondania a jövendő minden reményéről. A Zoványi elitéltetése a protestantizmus elveivel merőben ellenkező hihetetlen meg- tévelyedés. Sztehlo Kornél megtámadtatása szintén nagy