Evangélikus lap, 1911 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1911-03-18 / 12. szám

4. oldal Evangélikus Lap. 12 sz. 1911. március 18. 1910. évi október hó 1-én kelt 107 105. számú körren­deleté, mely ekkép intézkedik: Körrendelet: „Az autonom egyházakhoz tartozó felekezeti iskolai tanítók illetményeinek behajtása körüli eljárás tárgyában.“ Előfordult, hogy az autonóm egyházhoz tartozó felekezeti iskolánál működő tanító illetményeinek ki­szolgáltatása kérdésében az 1907: XXVII. törvénycikk 1. §-a alapján az illetékes közigazgatási bizottság intéz­kedett. arra való tekintet nélkül, hogy vájjon a vitás ügy az autonom egyház érvényben levő törvényes rendje szerint előzőleg szabályszerű ellátást nyert volna. Az autonom egyházak törvényei ugyanis határozott rendel­kezéseket tartalmaznak a jogszolgáltatás rendjének meg­állapítására, kijelölvén egyúttal az arra illetékes egy­házi fórumokat is. Kétségtelen, hogy amidőn az 1907. évi XXVII. törvénycikk 1. §-a a tanítók illetményeit közigazgatási­lag biztosítja, ezzel az önkormányzati jogokon csorbát ejteni egyáltalán nem kívánt s a jelzett rendelkezés ter­mészetszerűleg akként értendő, hogy az autonom egy­házhoz tartozó iskolánál működő tanítók illetményeinek kiszolgáltatására irányuló közigazgatási biztosításnak csakis akkor lehet helye, ha az illető felekezeti tanító saját egyházi bíróságának eljárási rendjét már kime­rítette. keletkezett 1110. és 1160. között egy mozgalom, amely­nek célja az volt, hogy a keresztyénséget a maga tisztasá­gában helyreállítsa. Az első csoportnak, az Albigenseknek vezére volt Bruys Péter, a másodiknak, mely a „lom­bardi szegény emberek“ nevet vette fel Bresciai Arnold, a harmadiknak, a „lyoni szegény emberek“-ének Valdo Péter. Mind a három reformátor vértanúhalált szenve­dett. Ezen három csoport 1170 ben, a pápai üldözések folytán egy testté egyesült és azóta vallenses vagy waldenses néven ösmeretes* Azok az üldözések, amelyeket a valdesiek évszá­zadokon keresztül szenvedtek, a történelemből ösmere- tesek. Bámulatos, hogy a római pápaság, amely ezt az eretnekséget a legveszedelmesebbnek tartotta és amely a középkorban rendelkezésére állott, nagyhatalmi esz­közökkel mindent elkövetett annak kiirtására, ezt a felekezetet nem tudta kiirtani. A hívők, kik élve menekültek, elszéledtek egész Európában, különösen Csehországban, Morvaországban, sőt Gibson szerint Magyarországon is és ott hirdették a tiszta evangéliumot, a honmaradtak szinleg hódoltak az egyház által követelt formáknak, de a családokban, az alpesi völgyek félreeső zúgaiban, híven megőrizték és nemzedékről-nemzedékre átörökítették a pápaság * Rév. James Gibson: The waldenses. Edinburg és Lon­don 1909. Ez okból szükségesnek találtam a bizottságot figyelmeztetni, hogy amidőn az autonom egyházhoz tartozó valamely felekezeti iskolai tanító illetményeinek kiszolgáltatása kérdésében az 1907 : XXVII. törvénycikk 1 §-ában megjelelt közigazgatási jogsegélyt kívánja igénybe venni, a bizottság minden egyes esetben állapítsa meg, hogy a kereset tárgyában panaszttevő tanító az illetékes egyházi bírósági eljárást és az ott előírt jogorvoslatot kimerítette-e s a bizottság feladatát képezi, hogy a törvényesen megállapított járandóságo­kat biztosító autonom egyházi bírósági alapon kelet­kezett jogerős Ítéletnek érvényt szerezzen. Ha és amennyiben valamely fenforgó esetben a bizottságnak kételye volna a tekintetben, vájjon a jel­zett egyházi Ítélet a vonatkozó országos törvény ren­delkezéseinek megfelel-e, erre a vezetésem alatt álló vallás-^ és közoktatásügyi minisztérium figyelmét hívja fel s az iratok bemutatása mellett tegyen kimerítő jelentést.“ E rendelet az egyházi autonómiánkon esett sérel­met jóvá teszi, mert az Ítélkezés jogát épségben tar­tatni rendeli. Ami pedig annak végső rendelkezését, a vallás- és közoktatásügyi miniszter főfelügyeleti jogára való figyelemmel illeti, attól tartani az előzmények után annál kevésbbé lehet, minthogy példáúl valamely netán teljesen elhibázott autonom felekezeti Ítélkezés esetében autonómiánk mellett régebben is lehetett annak értelme és helye, hogy az illetékes miniszter a kérdést az tévedéseitől ment tiszta evangéliomot és amidőn a svájci reformációnak híre hozzájuk eljutott, az 1532 ben tartott angrognai zsinaton ahhoz csatlakoztak. Rómában felkerestem Muston Artúrt, aki a valdesi egyház evangelizáló bizottságának elnöke. Muston olasz ember, de igen jól beszél franciául. Nagyon megörült annak, hogy a magyarhoni evangélikus egyház ügyésze az olasz testvérek sorsa iránt érdeklődik és egy óra­hosszat beszélt velem az olaszországi evangelizáció fel­adatáról és terveiről. „Midőn, mi olasz evangélikusok — úgymond — akik alig néhány ezren a piemonti hegyek között őseink hitét megőriztük, az üldözés és el­nyomatás alól felszabadultunk, első gondolataink az volt, hogy olasz testvéreinket, akik a pápaság uralma alatt Jézus tanításától egészen eltávolodtak és többé keresz­tyéneknek sem tekinthetők, mert hiszen ők nem Istent, hanem a Madonnát és a szenteket imádják, az evan- géliomhoz visszavezessük és amidőn az olasz egység létrejött azonnal hozzáláttunk a munkához, amelynek célja az olasz népet, amelynek most vallása nincsen, az evangéliom részére megnyerni. Ebben a munkában különösen angol és német testvéreink segítenek nekünk s habár a cél elérésétől még igen távol állunk, mégis már nagy munkát végeztünk, mert Olaszországban alig van ez idő szerint város, amelyben az evangélizációnak legalább alapját meg nem vetettük volna.“

Next

/
Thumbnails
Contents