Luther Márton: Nagy kátéja, 2. kiadás (Budapest, 1944)

Negyedik parancsolat. Tiszteld atyádat és anyádat

hogy ez szentséges isteni ige és tanítás. Mert ha annak tartották volna, akkor mindenki megtudta volna belőle, hogy szentek voltak azok az emberek is, akik ezen igék szerint éltek. Ennélfogva sem a kolostori élet, sem a szerzetes rendek behozatalára nem lett volna szükség, ha minden gyermek megmaradt volna ennél a parancsolatnál s lelkiismeretét Istenre irányítva azt mondhatta volna: Kötelességem lévén jó és szent cselekedeteket végezni, nem tudok jobbat annál, hogy szüleim iránt tiszteletet és engedelmességet tanúsítsak, mert ezt maga Isten rendelte el. Pedig amit Isten parancsol, kell, hogy sokkalta nemesebb legyen annál, amit magunk eszelünk ki. S mivel Istennél nagyobb és jobb tanítót nem találhatunk, természetes, hogy jobb tanítás sem létezik annál, amit őmaga ád. Bőségesen meg is tanít arra, hogy mit kell tennünk, lia igazán jó cselekedeteket akarunk gyakorolni; s azzal, hogy megparancsolja, bizonyítja, hogy azok neki nagyon tetszenek. Ha tehát Isten az, aki ezt megparancsolja és jobbat rendelni nem tud, bizonyára én sem tudom jobban csinálni. íme, így kellett volna a jámbor gyermeket okosan tanítani, iidvösségesen nevelni s tartani odahaza a szülők iránt való engedelmességben és szolgálatban az emberek javára és örömére. Isten parancsolatát kellett volna tehát változatlanul hagyni, nem pedig eltorzítani vagy úgy végigszaladni rajta, hogy a gyermekek számára érthetetlen legyen; és nem bámészkodva szájukat tátani az előtt, amit mi eszeltünk ki, az Isten parancsolatára meg ügyet se vetni. Az Isten szerelmére, tanuljuk meg azért már egyszer, hogy az ifjú nemzedék minden más dolgot figyelmen kívül hagyván, elsősorban erre a parancsolatra nézzen. Ha Istent igazi „jó cselekedettel" akarják szolgálni, teljesítsék azt, ami kedves az atyjuk és anyjuk, illetve azok előtt, akiknek, mint az ő helyetteseiknek, alá vannak rendelve. Amelyik gyermek ugyanis tudja ezt és megteszi, annak először is az a nagy vigasztalás tölti be a szívét, hogy jó kedvvel és dicsekedve mondhatja (büszkén mindazokkal szemben, kik a saját maguk választotta cselekedeteikkel sürögnek-forognak) : „íme, azt egész bizonyosan tudom, hogy ez a cselekedet nagyon kedves az égben s 36