Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

JÁNOSI IRATOK

Lukács evangéliuma 97 szentségéről szól (6,51c-58). Idézünk belőle: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne"; „aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké" (56., 58. vers). Az itt található úrvacsorai beszéd azonban világosan kiválik a megelőző szövegösszefüggésből, ezért számos újszövetségi kutató későbbi betoldásnak tartja (többek között E. Lohse). G. Bornkamm megállapítása szerint ez a szakasz az úrvacsorai elemeket, a kenyeret és a bort, titokzatos halhatatlansági táplálékként fogja fel, s ez megfelel Ignatius tanításának (Antiochiai Ignatius, aki 110-117 között halt vértanúhalált, leveleiben az úrvacsorát a „halhatatlanság orvosságának" vallja.) Viszont ellene mond a jánosi teológiának, közelebbről a Jézusról mint az élet kenyeréről a 6. fejezetben mondottaknak. Ezért Bornkamm szerint ez az úrvacsoráról szóló szakasz az evangélium átdolgozójának műve, akiről még szólunk. Ugyancsak az ő betoldása lehet a katona dárdaszúrásához fűzött megjegyzés, amennyiben nem Jézus halálának valóságos voltát jelzi, hanem a „vér és víz" szimbolikusan az úrvacsorára és a keresztségre utal (19,34). Mindez nem jelenti azt, hogy János elvetette volna az úrvacsorát, sem azt, hogy gyülekezete nem élt volna vele. Ugyanígy van a keresztséggel is. A Nikodémussal folytatott beszélgetésben a „víz" a keresztségre utal (3,5). De a hangsúly nem a szentségen van, hanem a Szentlélektől való újjászületésen, mert a következő versek már csak a Lélekről beszélnek, a vízről nem (3,6-8). Ajánosi gondolkozásban a szentségek elhalványodásának az a magyarázata, hogy az ige kerül középpontba: a hitre jutás a testté lett Igével, az Isten Fiával való találkozásban történik, s ez az igehirdetésben megy végbe. 4. Az eljövendő örök élet János evangéliumában jelenné válik: „aki hisz, annak örök élete van" (6,47). „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe" (5,24). János elmélyíti a hagyományos apokaliptikát (a világ végéről szóló jövendölések gyűjtőneve). Ennek egyik legszemléletesebb példája Jézusnak és a halott testvérét, Lázárt sirató Mártának a párbeszéde, ahol az idői eszkhatológiát a jézusi szó az időtlen transzcendenciába, túlvilágba interpretálja, értelmezi át (Dóka Zoltán): „Jézus ezt mondta neki: Feltámad a testvéred! Márta így válaszolt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Jézus ekkor azt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt? Márta így felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba" (11,23-27). János evangéliumában is előfordul a hagyományos tanítás az utolsó napról, a holtak feltámadásáról, az eljövendő ítéletről (5,28-29), de ez nem változtat a sajátos jánosi hangsúlyon, mely végigvonul evangéliumán: a végső jövő már a jelenbe vetül. Krisztus szavának elfogadásában vagy elutasításában most eldől az üdv, végbemegy az ítélet. Az örök élet már a jelené. Az „örök" jelző nem egyszerűen a múlandóság ellentétét jelenti, hanem a minőségileg más, az igazi isteni életet fejezi ki. A sajátos jánosi üzenet nem számol a halál valóságával? De igen! A biológiai halál azonban nem vethet véget a tulajdonképpeni életnek, mert a hívő közössége a megdicsőült, jelenlévő Jézus Krisztussal folytatódik és kiteljesedik túl téren és időn Isten világában: „Atyám, azt akarom, hogy akiket nekem adtál, azok is ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák az én dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem már a világ kezdete előtt" (17,24). A „dicsőség" szó az