Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

JÁNOSI IRATOK

Lukács evangéliuma 95 ahogyan Jézus keresztfai halála és az Atyához való menetele is. A földről távozó Jézus eljöveteléről és a Szentlélek érkezéséről szóló kijelentések a búcsúbeszédekben a jelenvaló Krisztust hirdetik. (Az előzőleg említett igehelyeknek nem a parúziára, hanem húsvétra és a Szentlélek jövetelére való vonatkozását R. Bultmann értelmezése nyomán jelentós kutatók vallják, többek között G. Bornkamm, Ε. Lohse, W. Marxsen, J. Schneider, S. Schulz). A búcsúbeszédeknek több részlete a Paraklétoszról szól. A megnevezés ebben az összefüggésben isteni Segítőt jelent, aki folytatja a földön járt Jézus kinyilatkoztató munkáját. Aszó vallástörténeti eredetének boncolgatása helyett elég arra figyelnünk, amit János evangéliuma kétségtelenné tesz: A Szentlélekről van szó. „Én az Atyához megyek..., és kérni fogom az Atyát, és más Segítőt ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké, az igazság Lelkét (14,12.16). Ez a „más Segítő", a Szentlélek - Jézus maga új alakban: a róla szóló igehirdetésben a tanítványokhoz mindig újra Eljövő (G. Bornkamm). Ezzel lesz világossá előttünk A MEGDICSŐÜLT KRISZTUS JELENLÉTÉNEK MÓDJA. Innen lesz érthető a negyedik evangélium írójának a „merészsége" ahogyan egyik neves kutató nevezte -, hogy a hagyományból vett rövid jézusi mondásokat (amilyenek az „Én vagyok" kezdetű igék) saját hosszabb elmélkedéseiben fejti tovább. Az elmélyedő, körmozgásban tovahaladó fejtegetések úgy épülnek bele az evangéliumba, mintha Jézus beszédének szerves része lenne. Például az „Én vagyok az élet kenyere" kezdetű ige köré (6,35) az evangélium írója közel harminc versből álló elmélkedést sző (6,26-51). Ezt az eljárást alátámasztja a Segítő-Szentlélek emlékeztető, tanító, tanúságot tevő munkája (14,26; 15,26-27). A Szentlélek bizonyságtétele a tanítvány, a mindenkori tanítvány bizonyságtételébe szövődik bele (Lásd a szerző tiszteletbeli teológiai doktori székfoglalóját: A Biblia ihletettsége - János evangéliuma fényében. Megjelent a Lelkipásztor c. folyóirat 1991. évi 9. számában.) MÁS JELLEGZETESSÉGEK 1. János számára az ige és a hit elválaszthatatlan kapcsolatban vannak. „Aki hallja az én igémet" - ez egyaránt vonatkozik a földi Jézus szavára és a Szentlélek által munkált későbbi igehirdetésre, a Krisztusról való bizonyságtételre. Az ige hallgatása és meghallása a hit egyedüli forrása és hordozója. A hit tartalmát nem hitigazságok alkotják. Nem arról van szó, hogy valamit hinni, hanem valakiben hinni: az Atyában és a Fiúban, ahogyan azt Jézus kinyilatkoztatta földi életében, s ahogyan azt a Segítő-Szentlélek felidézi, jelenvalóvá teszi. Végigvonul az evangéliumon a hitnek ez a személyes jellege: „aki hisz őbenne", „aki hisz énbennem" ilyen fordulatok jelzik, hogy a hit nem tárgyhoz kötött, hanem Istenhez, Jézus Krisztushoz kapcsolt, egzisztenciális valóság. Mégsem marad „üres" a hit, hanem megtelik azzal, ami Isten ajándéka az ő küldöttjében és kinyilatkoztatójában. Amint az „Én vagyok" mondások megvilágítják! A „látni" szó gyakran szerepel az evangéliumban a hit látása értelmében. „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal" (1,14) - a többes szám első személy nem a szemtanúkat jelzi, hanem magában foglalja az evangélista és gyülekezete vallástételét, minden idők hívő gyülekezetéét. „Mert az én Atyámnak