Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)
JÁNOSI IRATOK
Lukács evangéliuma 93 főként szavában s a szavát kísérő tettekben. Küldetésének teljesítésével nyílt meg az emberek számára az örök élet: „Az pedig az örök élet, hogy megismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust" (17,3). Az Atyával való egysége alapján lesznek érthetők az „Én vagyok" kezdetű, az Újszövetségben egyedülálló jézusi mondások: Jézus nemcsak hírt hozott Istenről, hanem ő maga a kinyilatkoztatás és annak minden ajándéka. „Én vagyok az élet kenyere" (6,35), „a világ világossága" (8,12), „a jó pásztor" (10,11.14), „a feltámadás és az élet" (11,25), „az út, az igazság és az élet" (14,6), „az igazi szőlőtő" (15,1). Ezek a képies kijelentések nem hasonlatok, amit már a határozott névelő is mutat: Jézus nem olyan, mint a kenyér, hanem a kenyér, az egyetlen kenyér: nem a mulandó élet tápláléka, hanem a tulajdonképpeni élet, az örök élet adója. Az éhezésben és szomjúságban, az ember legelemibb szükségleteiben jelentkezik a csillapíthatatlan vágyódás az el nem múló élet után. Ezt az életet Jézus személyében a hit ragadja meg: „aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha" (6,35). A többi „Én vagyok" mondás is ezt fejezi ki: ő az egyetlen, rajta kívül nincs senki, aki igazi életet adhat és ad is valósággal. Ε mondásokban az „én vagyok" felismerési formula: a beszélő általa nyilatkoztatja ki, hogy ő az, akit vártak, aki után kérdeztek (Vö. Ézs 41,1;43,11; 52,6. - R. Bultmann, Ε. Lohse). Ezek az igék a Krisztusban adott kinyilatkoztatás páratlanságát, megismételhetetlenségét és egyetlen voltát fejezik ki (Karner Károly). Jézus küldetését győzelmesen fejezte be a keresztfán: „Elvégeztetett" mindaz, amiért Isten őt küldte (19,30). Jézusnak ez az utolsó szava a keresztfán János evangéliumában, és szorosan kapcsolódik búcsúzó imádságához az utolsó éjszakán: „Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rámbíztál, hogy elvégezzem" (17,4). János evangélista a kereszt teológusa, csak másképpen, mint Márk és Pál. Úgy íija le Jézus földi történetét, hogy kezdettől fogva állandóan a halálára tekint előre, amely kettős értelemben „felemeltetés": keresztfára szegezés és az Atyához való visszatérésének kezdete (6,62). Ezt tanúsítja Jézus búcsúimádságában az előbb idézett ige folytatása: „és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett" (17,5). Jézus halála János evangéliumában isteni dicsőségének fényében ragyog (12,23-24). Ezt tanúsítja a passiótörténet jánosi leírása: a legcsendesebb, legnyugodtabb mind a négy között. Alkalomadtán szerepelnek János evangéliumában is általánosan elteijedt őskeresztény értelmezések Krisztus halálának üdvjelentőségéről. Ismeri János a Jézus áldozati haláláról szóló őskeresztény vallástételt: „íme, az Isten báránya, aki hordozza a világ bűnét" (1,29). Ez a gondolat azonban nem jellemző rá, hanem egyszeri az evangéliumában. Következetesen jánosi Jézus megfeszítésének a mennybe való felemeltetésével való azonosítás. Átveszi János más őskeresztény hagyományterületről - legvalószínűbb, hogy Pál apostol igehirdetésének hatósugarában lévő gyülekezeti hagyományból - Istennek a világ iránti szeretetét, és ennek kifejezéseként a Fiának halálra adását hirdető hatalmas örömhírt: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (3,16). Ám Jézus halálához itt is szorosan kapcsolódik a felemeltetés gondolata: Jézusban az Atyától küldött Fiút csak az tudja hittel meglátni, aki megalázott halálában látja a felmagasztaltatását (3,14-15).
