Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)
JÁNOSI IRATOK
92 Az Újszövetség színgazdagsága folytatnia, valamint az evangélium írójának teremtő' gondolkozása, azzal a teológiával együtt, amely körében kialakult. A negyedik evangélium (János leveleivel együtt) az Újszövetségben páratlan tanúságtételt szólaltat meg az elsó' század végén - egy olyan területen, amely kívülesett az elsó' kereszténység fó' vonulatán. Az evangélista mégis ismerhette valamelyik szinoptikus evangéliumot, noha önálló úton jár. A JÁNOSI TRANSZPARENS A jánosi szemlélet a földön járt Jézus életén - mint egy transzparensen keresztül átragyogni látja Krisztus isteni dicsőségét. Az evangélium élén prológus, bevezetés áll: egy ó'skeresztény himnusz, mely Krisztus preegzisztens, öröktói fogva létezó' lényét a görög logosz, az „Ige" szóval fejezi ki. Ε fogalom vallástörténeti összefüggései sokfelé ágaznak. Számunkra most az a lényeges, hogy János evangélista gyülekezetében és környezetében a megszemélyesíett „Ige" megnevezés alkalmas volt evangéliuma alapvető' Krisztus-képének a megrajzolásához. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige..." (1,1). Az ó'skeresztény himnuszhoz fuzi hozzá az evangélista: „És az Ige testté lett, és lakozott közöttünk, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét" (1,14). Jézus a megtestesült, emberré lett Isten Fia. János evangéliuma Istent és Jézust legtöbbször így nevezi: az Atya és a Fiú, s ezzel kettőjük páratlan viszonyát is kifejezi. A földi Jézus cselekedetei olyan tettek, melyek a hit számára felismerhetővé teszik isteni dicsőségét - ez a gondolat végigvonul az egész evangéliumon. Jézus csodáinak nincs saját jelentőségük, noha az evangélista valóban megtörténtekként beszéli el őket. Túlmutatnak önmagukon: jelek, melyek Jézus isteni dicsőségét hirdetik a benne hívőknek. A víz borrá változtatásának lakodalmi elbeszélése így végződik: „Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne"(2,ll). Krisztus isteni dicsősége annyira erősen fénylik János evangéliumában Jézus alakján, hogy korunk egyik legjelentősebb újszövetségi kutatója, Käsemann szerint „a föld fölött lépkedő Isten" ábrázolása a doketizmus veszélyét hordozza magában, azaz elvész Jézus valóságos embervolta. Érvelését ugyan nem tudjuk elfogadni, mert János Krisztus-képén megjelennek, ha halványan is, az emberi vonások: az evangélista úgy említi Jézust, mint József fiát (1,45); Jézus az úttól elfáradva leül a kúthoz, és szomjasan vizet kér a samáriai asszonytól (4,4-8); a halott Lázárt siratok láttán „megrendült lelkében", és „könnyekre fakadt" (11,33.35). De azért az evangélium jellemzője mégis Krisztus isteni dicsőségének kiemelése földön jártában. JÉZUS KÜLDETÉSE A negyedik evangélium krisztológiájának (Krisztusról szóló tanításának) középpontjában az az ismétlődő kijelentés áll, hogy az Atya elküldte a Fiút a világba (10,36). Jézus küldetése Isten akaratának végrehajtása (6,38). Ez a feladata nem más, mint a kinyilatkoztatás: „Istent soha senki nem látta. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt" (1,18). A legrégibb görög szöveg ezen a helyen az „egyszülött Istenről" beszél, s ezzel Krisztus istenségét hangsúlyozza. Az örökkévaló Fiúnak az Atyához való páratlan viszonya hozza magával, hogy egyedül ő tud a láthatatlan Istenről hírt hozni. Ez a híradás testesül meg Jézus életében,
