Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

A MÁSODLAGOS PÁLI LEVELEK

A pásztor levelek 89 leket másodlagos páli leveleknek kell tekintenünk, ez a körülmény azonban nem nehezíti, hanem megkönnyíti megértésüket, mert az írói helyzet tekintetbevétele fontos megvilágításul szolgál. A pásztorlevelekból elénk táruló kép megfelel az elsó' századforduló egyházi szituációjának. Nem várják Krisztus közeli visszajövetelét. Hiányzik a végsó' jövendó'várásának eszkhatologikus feszültsége. Megszűnt a keresztény lét dialektikája, a „már igen" és a „még nem" éles kettőssége. A „nyugodt és csendes élet" élése istenfélelemben - ez vált a keresztény élet alapmotívumává (lTim 2,2). A keresztény hit feszítő erejéből „kegyesség" lett, amely nem adja fel ugyan a világtól való különbözőségét, de kirajzolódik a keresztény polgári élet ideálja. Előtérbe kerül az apostoli hagyomány ápolása. Ez az „egészséges beszéd", amelyet meg kell őrizniük és továbbadniuk (2Tim 1,13-14). Az apostoli hagyomány szolgálatában állnak a gyülekezeti tisztségviselők. Ezek: a püspök, a diakónusok, presbiterek. Feladatkörük pontos elhatárolásával nem találkozunk, de jellemző, hogy az utóbbi két hivatalban is a hangsúly az igehirdetésre esik (lTim 3,13;5,17). Timóteus és Titusz neve hivatali cím nélkül szerepel. Ok az apostoli hagyomány kezesei, és a szóban forgó, Pál által alapított gyülekezetek kiemelt irányítói. Az apostoli szukcesszió, utódlás gondolata még nem vetődik fel, de az egyházi hivatalok betöltése már az elődök kézrátételével történik, mely a feladat végzéséhez szükséges karizmát, kegyelmi ajándékot közvetíti. Timóteus Pál által részesül benne (2Tim 1,6), de hasonló ment végbe presbiterek által is (lTim 4,14). A pásztorlevelekból kirajzolódó összkép már az alakuló korai katolikus egyház közelségét jelzi (E. Lohse). „Tudd meg, hogyan kell forgolódnod az Isten házában, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja" (lTim 3,15). A gyülekezeti élet rendje megszilárdul. Ezt mutatják az istentiszteleti életre vonatkozó utasítások (lTim 2,1-5), a hamis tanítók megfegyelmezésére szóló rendelkezések (Tit 1,10-14). A levelek részletesen leírják, milyenek legyenek a püspök, a diakónusok és a presbiterek. Útmutatást adnak „Timóteus" és „Titusz" magatartására vonatkozólag. Rendelkezést találunk a magányos özvegyasszonyok gyülekezeti szolgálatáról és erkölcsi feddhetetlenségük szükségességéről (lTim 5,3-10). A püspök és presbiterek „tanításra való alkalmasságára" különösen a gyülekezetekben jelentkező gnosztikus tévtanítás miatt van szükség (lTim 3,2; Tit 1,9). A tévtanítókkal való vita mindhárom levélben ugyanarra a csoportra vonatkozik. Ez az irányzat zsidó törvényeskedést és gnosztikus spekulációkat kapcsol egybe. Etikai rigorizmust képviselnek, tiltják a házasságot, a mérsékelt borivást is. „Azt mondják, hogy a feltámadás már megtörtént, és ezzel feldúlják egyesek hitét" (2Tim 2,18). A keresztség mennyei szellemi testet közvetített, s ezzel a földi test lényegtelen burokká vált e felfogás szerint (E. Käsemann). A pásztorlevelek páli örökséget őriznek, ha meghalványodva is. A kegyelem nagysága és életformáló ereje ismételten hangot kap bennük. Egyes részletek, fordulatok, gondolatok az apostol saját leveleire utalnak. Közelebbről felderíthetetlen régi hagyományokból merítenek és aktualizálják azokat. Szemléltetik az apostoli tanítás átmenetét az utódokra. A maguk nemében páratlan kincsei az Újszövetségnek. A páli levelek hatása megragadóan jelentkezik az apostol ajkára adott személyes vallomásokban. Formálásuk bizonyságtevő erőre és Pál egykori helyzetébe