Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

APOSTOLOK CSELEKEDETEI

78 Az Újszövetség színgazdagsága játszott Jeruzsálem (és a jeruzsálemi ősgyülekezet) központi jelentőségének tudata is, amelyről már evangéliumának megismerésénél szóltunk. A zsidóság és kereszténység viszonyát az Actában elsősorban a kontinuitás jellemzi. Ebből azonban Lukács más következtetést von le, mint Pál tette. A Jézushoz kapcsolódó eseményekben Isten ószövetségi ígéreteinek teljesülése ment végbe, s mivel Izrael nem fogadta el Krisztust, a kereszténység Lukács szerint az atyák hitének igazi örököse. Ezért van az, hogy a lukácsi Pál az Actában mindvégig magát hű farizeusnak vallja (26,2-7). A keresztények és zsidók ellentéte, mely végigkíséri Lukács művét, nem két vallás összeütközése, hanem Izrael belső meghasonlása, s ez István védőbeszéde szerint jelen volt a pusztai vándorlás idején csakúgy, mint a próféták üldözésében, és csúcspontra jutott Jézus megölésében (7,39.51-52. - Dóka Zoltán). Ennek a nézőpontnak alapján nyilvánvaló, hogy Lukácsot ábrázolásában nem antiszemitizmus mozgalja, amivel néha megvádolták. A történeti Pál szemlélete azonban más: ő Izrael népét továbbra is Isten népének vallja, mert az Isten „elhívása visszavonhatatlan" (Róm 11,1.29). Lukács vázolt nézőpontjából következik, hogy magától értetődőnek tartja: a fiatal kereszténység fő ellenségei a misszió ellen fellépő zsidók. A zsidóknak a keresztényekkel való szembenállását a feltámadásról szóló prédikációra vezeti vissza. Noha szerinte ez a tanítás megfelel a zsidó reménységnek, és Pált is ezért az ősi zsidó tanért vádolják (4,2; 23,6; 26,1-7; 28,20). Valójában Pál a zsidó törvényt elvető tanításáért került összeütközésbe honfitársaival, s ennek az Actában is van nyoma (21,21.28). A lukácsi tudósítás azért is csak saját szemléletét fejezheti ki, mert Jézus feltámadásáról és a holtak vele kezdődött feltámadásáról szóló eredeti páli igehirdetés nem kapcsolható össze a farizeusok feltámadási tanításával. A római hatalom képviselői az Actában a keresztény misszió és annak képviselői iránt következetesen jóakaratot tanúsítanak. A ciprusi helytartó megtér (13,12). Egy másik helytartó elutasítja a Pál elleni vádaskodást (18,12-15). Efezusban a tartomány főtisztviselői között Pálnak barátai vannak, akik óvják (19,30-31). A város jegyzője megvéd keresztényeket téves vádaktól (19,37). Jeruzsálem katonai parancsnoka (23,29), majd Félix helytartó (24,22) s utóda, Fesztus helytartó is elutasítja Pál elítélését (25,4.16.25). Végül Pál akadálytalanul prédikál római szállásán, noha fogoly (28,30-31). Ezekben az ábrázolásokban Lukács írói szándéka valósul meg. Noha Péter és Pál mártírhalála, Néró keresztényüldözése és más kegyetlenségek a könyv írásakor tudott tények voltak, Lukács inkább a hatalom jóindulatára irányítja a figyelmet. Ezt az eljárást a teológiai irodalom politikai apológiaként tartja számon. Az egyoldalú képpel Lukács nyugalmat kíván szerezni korában a keresztény hitnek, számolva azzal, hogy könyve nem keresztények kezébe is kerülhet. Másrészt - s ez lehetett a fő hajtóerő lelkében - keresztény olvasóit akarja bíztatni, hogy szükség esetén számítsanak a politikai hatóságok védelmére, sőt igényeljék azt (Dóka Zoltán). „Nem mártíriumra akarta a keresztényeket felkészíteni, mint a Jelenések könyve, hanem az egyházat lehetőség szerint megkímélni a mártíromságtól" (E. Haenchen). A politikai apológia vonalába esik, hogy a keresztény prédikáció elsősorban a feltámadás hirdetése, amely nem érinti a római büntetőjogot, s a kereszténység nem sérti a római törvényeket (25,17-19 stb.). Könyvét Lukács feltehetően három célból nem zárja Pál mártírhalálával, hanem a hangsúlyos „akadálytalan" szóval, így jellemezve kétéves római prédikálá-