Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

APOSTOLOK CSELEKEDETEI

Apostolok cselekedetei 79 sát. Érthető, hogy miért nem szól a római keresztény gyülekezetről, sem Pálnak azzal való kapcsolatáról. A gyülekezet létezését azzal jelzi, hogy Pál partraszállása után Rómából keresztény testvérek elébe mennek Appiusz fórumáig és Tres Tabernaeig (ezek Rómától kb. 64, illetve 50 kilométerre feküdtek). „Amikor Pál meglátta őket, hálát adott Istennek, és megtelt bizakodással" (28,15). De tovább nem szól e régi keresztény gyülekezetről, mert Pált Rómában pogánymissziói munkában kell láttatnia könyvének alapvető koncepciója szerint. Az utolsó jelenet ezt hirdeti: Pál római szállásán az őt felkereső pogányoknak két teljes éven át hirdette Isten igéjét (28,30-31). Ezzel teljesül a mennybe menő Jézus szava a világmisszióról: „tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában és a föld végéig" (1,8). A másik, joggal feltehető célja Lukácsnak ezzel a befejezéssel, hogy bármilyen legyen is a jelen, olvasóiban bizakodó reménységet akar táplálni a jövőről, Isten üdvtervének további végbemeneteléről. A harmadik szándék pedig világosan beleillik a könyvén végighúzódó politikai apológiájába. Azzal, hogy nem közli Pál vértanúhalálát s a római misszió - bár korlátok között történő, de - akadálytalan végzésével fejezi be írását, a múlt kegyetlenségei helyett a római államhatalom néha megértőbb magatartásának történeti tanulságára akar appellálni. Lukács hitvédelmi próbálkozásait az üldöztetési tapasztalatok nem tették eleve lehetetlenné, mert Néró már halott volt. De meg kellett kísérelnie, noha sikerének valószínűsége nem volt túl nagy. Időszerűvé tette szándékát a jelen is, amelyre a fenyegetettség árnya borult, amint ezt a politikai apológia szükségessége jelzi, ám olyan apró vonás is, mint Lukács evangéliumában a magvető példázatának magyarázatához hozzáfűzött figyelmeztetés a hosszútűrésre (Lk 8,15.Vö. Lk 21,19. ApCsel 14,22). ÖSSZEGEZÉS Lukács műve történeti elbeszélés. Ott sem kötődik szorosan a hagyományanyaghoz, ahol vannak forrásai, hanem szabadon beszéli el a történetet, mert belső célját akarja elérni, és az eseményeket jelentőségükben akarja hallgatói vagy olvasói elé tárni -, ahogyan azt a maga korából visszatekintve, teológiai felfogásának, gyülekezete hittudatának megfelelően látja. Az Acta történeti értéke mégsem jelentéktelen: kellő történeti és teológiai kritikával fontos forrása az ősegyház történetének; elsősorban azonban saját korának történeti forrása az egyház megváltozott életviszonyairól és vallásos szemléletéről (G. Bornkamm). Az őskereszténységről ideális képet rajzol, a misszió problémátlan, az előrehaladás töretlen. A torzulásokról ahogyan az újszövetségi levelekből, de az evangéliumok némely helyéről is kitűnik - nem tud, vagy nem akar tudni: hadd szolgáljon példaként a „heroikus kor" a későbbi nemzedéknek (A. D. Nock: „heroic age")! A kereszténység mentes tévtanításoktól, szakadásoktól, és példaadó az életfolytatásban is (tévtanítók egyszer szerepelnek az Actában, ott is már csak a jövőre utalva: 20,29-30). Lukács tudatos elbeszélő művészete, melyet közelebbről nem jellemeztünk és példákkal sem illusztrálhattunk, magasra emeli művét. Teszi ezt a tanúságtevő céljának következetes megvalósításával együtt, amit könyvében kezdettől mindvégig lenyűgözően érvényesít a kereszténység terjedéséről a feltámadt, mennybe ment Úr ígéretéhez kapcsolódva.