Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

APOSTOLOK CSELEKEDETEI

76 Az Újszövetség színgazdagsága példájaként alkalmazza. A szenvedő apostol képe is a Pált követő időszak felfogására jellemző (9,16.Vö. Kol 1,24; Ef 3,1.13; 2Tim 3,11-12. - J. Roloff). A második elbeszélés az elsőt variálja, de jelzi, hogy más is történt ott, mint Pál megtérése, mégpedig tanúvá elhívása Isten által (22,14-15). Aharmadik elbeszélés másként van felépítve, mint az első kettő, és egészen mást mond. Az első elbeszélés kezdetét használja fel bevezetésül a történet egészen más folytatásához. Az „útközben" megjelent megdicsőült Krisztus nem küldi Pált a városba további utasításokért, hanem maga magyarázza meg, miért jelent meg neki: azért, hogy Pált tanúvá válassza a pogányok között, akikhez most küldi (26,16-18). Lukács itt nem hagyományból vett szöveget juttat érvényre az első elbeszélés mellett, de egy más, régebbi hagyományból származó felfogást arról, ami a damaszkuszi úton történt: a feltámadt Jézus megjelenése és Pál elhívása a pogánymisszióra. Az eseménynek ez az értelmezése közel kerül ahhoz, amit Pál maga mond a neki adatott, utolsó „húsvéti" megjelenésről, az apostolságáról és küldetéséről a pogányokhoz (lKor 9,1; 15,8-9; Gal 1,15-16). Lukács mindkét hagyományt felvette könyvébe. A Pál megtéréséről szóló, hagyományozott történet a folyamat külső, az elhívásáról szóló, hagyományozott felfogás a folyamat belső oldalát mutatja meg. Az utóbbi Pálnak a 12 apostolhoz való viszonya lukácsi felfogását is jelzi: Pál ezzel odasorakozik az apostolok mellé, akik a Feltámadott tanúi. Ez az írásmagyarázó, Ch. Burchard, többet tulajdonít a hagyománynak Pál megtérése és elhívása Acta-beli történeteiben, mint E. Haenchen, de az eredeti hagyományt mindketten megállapíthatatlannak tartják. Burchard is hangsúlyozza, hogy a három elbeszélés közötti különbségeket majdnem mind a szituáció és a téma változása motiválja, s lukácsi a nyelvezet, és a képzetek is azonosak. Számunkra Lukács mindhárom elbeszélése illusztráció ahhoz a valósághoz, amelyről Pál maga hitelesen tanúskodik: „De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között, nem tanácskoztam testtel és vérrel" (Gal 1,15-16). Az Actában olvasható beszédek - ez a kutatók szinte egyöntetű véleménye Lukács írói alkotásai. Akönyvnek majdnem egyharmadát képezik. A 24 beszédből 8 Péteré, 9 Pálé; egyéni különbség nincs köztük, páli színezetet talán két helyen figyelhetünk meg, egyiket éppen Péter beszédében (13,38-39; 15,6-11). Felépítésük a Lukács korában szokásos prédikációnak felelhet meg. Az adott helyzethez alkalmazkodó bevezetést rendszerint a Jézus életéről, szenvedéséről és feltámadásáról szóló híradás követi, legtöbbször a tanítványok szemtanúságának hangsúlyozásával; ehhez csatlakozik bizonyításként ószövetségi idézet és bűnbánatra szólító felhívás. Pál athéni beszéde a pogányoknak szóló prédikáció modellje. Ebben pogány költőkre való hivatkozás helyettesíti az ószövetségi érvelést (17,22-31). Egyébként az un. missziói beszédek legnagyobb része zsidókhoz és „istenfélőkhöz", azaz a zsidó valláshoz közeledő pogányokhoz fordul. Lukács a beszédeket teljesen önállóan alkotja, saját teológiai felfogásának megfelelően, miközben az ószövetségi és zsidó irodalomból szerzett benyomások is közrejátszanak (Pál milétoszi búcsúbeszédét - 20,18 és köv. - vö. Józs 23 és lSám 12). István vértanú beszédének nagy üdvtörténeti áttekintése ószövetségi példákat követ; Lukács itt talán egy forrásiratból merít. A damaszkuszi úti „Krisztus-beszéd (26,16-18) hagyományos formu-