Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

APOSTOLOK CSELEKEDETEI

74 Az Újszövetség színgazdagsága 16,6-7; 21,4). Az utóbbit az Actában a Szentlélek helyett „az Úr angyala" vagy „látomás" is teljesítheti (8,26; 10,3; 27,23-24; 9,10.12; 16,9-10 stb.). Átfogó értelemben egyházról az Apostolok cselekedetei csak egy helyen szól: mint egy nagyobb földrajzi terület kereszténységéről (9,31). Az ekklészia szó mindig az egyes gyülekezet értelmében használatos. Az úrvacsora a gyülekezeti összejövetel magától értetődő része. Értelmét és jelentőségét külön nem világítja meg az Acta, de kiemeli az örvendező jellegét (2,46;20,7). AZ ÍRÓ ALKOTÁSA Honnan veszi Lukács könyvéhez az anyagot? - ez egyike az újszövetségi kutatás legnehezebb kérdéseinek. Kétségtelenül vannak forrásai, ha megközelítőleg sem olyan mértékben, mint az evangéliumában. Felfedezésük az Acta szövegében igen bonyolult tudományos feladat. Az Apostolok cselekedetei részletes, versről versre haladó teológiai írásmagyarázatának dolga, hogy az adott helyen megpróbálja felderíteni: itt és itt Lukács a hagyományból merít; az írásbeli forrás vagy szóbeli emlékezés adatát így és így kiegészíti, átformálja; ezt és ezt az elbeszélést maga alakította. Volt idő, amikor a kutatás úgy vélte, hogy azokban a részletekben, ahol az elbeszélés egyes vagy többes szám harmadik személyből többes szám első személyre vált át, Pál apostol egyik útitársának feljegyzéseit használja fel a könyv írója (ez lenne az un. „Mi-forrás"). Ilyen hely például a következő: Pál és munkatársai „Bitiniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket... Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak... Alátomás után nyomban igyekeztünk elmenni Macedóniába, mert megértettük: oda hívott minket az Isten, hogy hirdessük nekik az evangéliumot" (16,7-10). A folytatás Filippibe vezet, de az ottani események végén már többes szám harmadik személyt használ a szerző (16,40). Hasonló „mi" fogalmazású szakaszok tovább is előfordulnak. A későbbi kutatás során kiderült, hogy ez a stílusváltás az antik történetírásban az életszerű ábrázolás kedvelt eszköze. Más írásmagyarázati okok is bizonyítják, hogy a mi-részletek nem egy itineráriumból, útinaplóból valók, hanem Lukács írói módszeréhez tartoznak: ezzel a szemtanú elbeszélésének benyomását ébreszti. De arra vigyáz, hogy az illető elbeszélő nem munkatárs, csak útitárs, és csak olyan részletekben szerepel, amelyek nem Pál tetteiről tanúskodnak. Az újszövetségi kutatás módjára nézve, hogy az Acta történeteiben a hagyomány felhasználását és Lukács saját alkotását megállapítsa, vegyük elő a pünkösdi történetet (2,1-13). Régtől fogva kérdés, miként magyarázható, hogy a pünkösdi csoda kétféle, merőben különböző hatást váltott ki. S ezt az ellentétes reagálást Lukács nem is próbálja kiegyenlíteni. A Szentlélek hatására az apostolok idegen nyelveken beszélnek, s ezt a jelenlévők így fogadták: „halljuk, amint a mi nyelvünkön szólják Isten nagy tetteit". A szöveg ekként folytatódik: ,Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: Mi akar ez lenni? Mások azonban gúnyolódva mondták: Édes bortól részegedtek meg." (2,11-13). Nagyon valószínű, hogy az utóbbi tudósítás őrzi a jeruzsálemi pünkösdi hagyományt a nyelveken szólás első jelenségéről. A nyelveken szólás az őskereszténység összejövetelein eksztatikus állapot volt, mely érthetetlen szavak mormolásából, hangok kavargásából állott mint a Szentlélek hatásának tulajdonított, önkívületi imádság. Legvilágosabb híradás Páltól van róla (lKor 14,1-19). Lukács ezt a hagyományt