Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

Előszó

ELŐSZÓ Sorozatom elindításakor a Szentírást olvasóknak vagy iránta érdeklődő gondolkodóknak szántam mondanivalómat. Elsősorban tehát nem kizárólag szakembereknek, teológiával közelebbről foglalkozó lelkészeknek, a lelkészi pályára készülő hallgatóknak, amint e fejezetek első megjelenési helye, a Diakonia is értelmiségi jellegű időszaki lapnak számított. Az Újszövetségen haladtam át, részben történeti sorrendben, részben a nagy alkotói körüli csoportosításban. Kiinduló pontja Jézus és az őskereszténység, azután Pál apostol gondolatrendszere következik a saját leveleivel, majd az első három, un. szinoptikus, sok tekintetben rokon evangélium: Márk, Máté, Lukács evangéliuma. Lukács másik műve: az Apostolok cselekedetei. Pál mellett az újszövetségi kor másik kiemelkedő igehirdetője János evangélista. Először a János-evangélium, utána a János-levelek jönnek. A sort a másodlagos páli levelekkel folytatom, majd az Újszövetség többi levele következik. Asorozatot a Jelenések könyve zárja. Afolyóiratban megjelent szövegeimet néhány ponton kiegészítettem. Az Újszövetség színgazdagságát feltáró fejezetek után az azokat befejező soraim olvashatók. A kötet élére került mintegy bevezetésként az Újszövetség keletkezéséről szóló tanulmányom, amely először szintén a Diakoniában jelent meg. Lábjegyzeteket ritkán alkalmazok. A vonatkozó teológiai irodalmat a kötet végén összefoglalóan hozom. Egyébként az elkerülhetetlen idegen szavak és szakkifejezések magyarázatát a szövegben igyekszem megadni. Ahol kutatók eredményeire hivatkozom, ott nevüket zárójelben közlöm. Abból a célból teszem, hogy az olvasók előtt világos legyen megállapításaim összefüggése elmúló századunk jelentős teológusainak a szemléletével. Az újszövetségi írásmagyarázatnak és teológiának a harmincas évekre kialakult, általam vallott irányzata történetkritikai alapvetéssel a hangsúlyt a bibliai iratok megállapítható mondanivalójára, üzenetére helyezi. Ezt teológiai exegézisnek, szövegértelmezésnek nevezzük. A történeti kritikára azért van szükség, mert Isten kinyilatkoztatása történeti eseménysorozat. Az erről tanúskodó Biblia keletkezésénél és szövegénél, tartalmánál az igazság bibliai szavának (alétheia) egyik jelentésváltozata: a valódi tényállás, a valóságnak megfelelő (R. Bultmann). Ennek érvényesítése az Újszövetség magyarázatánál nélkülözhetetlen teológiai feladat. Ezt munkálja a történetkritikára való támaszkodás, de ez csak eszköz, és messze nem a cél. A Szentírásnak az irodalomtudománnyal összekapcsolt újabb, főként angolszász területen jelentkező értelmezése ezt követően nyújthat hasznos szempontokat, amint magam is tapasztaltam. Am ennek az irányzatnak egyik kulcsfogalma: a képzelet, s ennek előtérbe helyezése kiszolgáltathatja a Biblia szövegét az önkényes magyarázatoknak. Erre az a kimondott tétel adhat szabadságot, hogy a Biblia igazi olvasatát a képzelet adja meg (N. Frye). Ettől a megjegyzésemtől függetlenül megtörténhet, hogy a Szentírás kutatása korfordulóhoz érkezik, amelynek vannak előjelei - néhol utaltam rájuk. Kibontakozásuk a jövő homályába vész. Könyvemben az Újszövetség történetkritikai alapokon épülő, ám azt messze meghaladó teológiai magyarázatának élvonalbeli