Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

JÉZUS ÉS AZ ŐSKERESZTÉNYSÉG

Jézus 27 Pál apostol megtérése mintegy Kr.u. 32-re tehető, mártírhalála a hatvanas évek elején történt, valószínűleg még a Néró-féle keresztényüldözés előtt. Az újszövetségi kutatás megbízhatónak tűnő - egyes tudósok által ugyan vitatott - eredménye szerint Jézus földi élete során nem tartotta magát Messiásnak, Krisztusnak, s mégis az volt, ahogyan ezt húsvét fényében az őskereszténység felismerte. Néhány részletet hozunk itt az újszövetségi kutatás 20. századi jelentős művelőitől. Käsemann, Ernst: „Jézus azt vallotta, hogy szavával Isten uralma (basileia, Isten országa) megérkezett hallgatóihoz. Tehát Messiásnak tudta magát?... Meg vagyok győződve, hogy e kérdés igenlő megválaszolására semmiféle bizonyítási lehetőségünk nincsen. Azokat az evangéliumokbeli helyeket, ahol bármilyen messiási kijelentés mutatkozik, a gyülekezet kijelentésének tartom. Még Márk 8,38-at sem tudom hitelesnek elismerni... Jézus sohasem tartott kifejezett igényt Messiás voltára... Különbözik ebben a késői zsidó várakozástól, éppen úgy mint az őskeresztény gyülekezet igehirdetésétől. Nem jövőképet tervezett, hanem a jelenben szükségeset cselekedte. És nem saját személyét, hanem feladatát állította szavai középpontjába. Gyülekezete éppen azzal tett tanúságot Jézus küldetése sajátosságának megértéséről, hogy Jézus igehirdetésére Messiás és Isten Fia voltáról szóló hitvallásával felelt." (Ernst Käsemann: Exegetische Versuche und Besinnungen. L kötet. Göttingen 1960. 211.1.) Lohse, Eduard: „Jézus és a megfeszített, feltámadt Úrról szóló őskeresztény igehirdetés közötti kapcsolatot nem lehet úgy felmutatni, hogy Jézusnak történetileg megragadható messiási igényt lehetne tulajdonítani. A történeti Jézus és a gyülekezet igehirdetése közötti folytonosság kérdését inkább azzal lehet megválaszolni, hogy a történeti Jézus egész működését tekintjük, aki páratlan hatalommal lépett fel." (Eduard Lohse: Die Einheit des Neuen Testaments. Göttingen 1973. 45.1.) Friedrich, Gerhard: „Jézus nem jelentette ki magát Emberfiának. (Az Emberfia fogalom Dániel 7,13- 14-hez kapcsolódva ítéletre érkező apokaliptikus isteni fenség. V.l.) Az őskereszténység az apokaliptikus húsvéti esemény után a parúziát, Krisztus dicsőséges megjelenését várta, s így az Emberfia megnevezését Jézus több kijelentésébe vele azonosítva belehelyezte. - Jézus sehol nem beszélt magáról úgy mint az Úr szolgájáról, akinek meg kell halnia az emberek bűneiért. De mint a mózesi törvények megszegője, számolt jeruzsálemi erőszakos halálával (Lk 13,33). Azsidóság tudott az igaz ember engesztelőhaláláról, a tanítványokban húsvét után felmerült az a felismerés, hogy Jézus halála az emberek bűneiért történt. Ezzel nem dogmatikai tantételt találtak ki, hanem kimondták, ami Jézus történetében eléjük adatott. - Jézus sohasem nevezte magát Isten Fiának. Ám nem a megszokott módon beszélt Istenről mint az Atyáról..., hanem az egészen családias imádságos megszólítást használja: Abbá, Atyám! (Mk 14,36). Mivel Jézus ezzel a különleges viszonyát fejezte ki Istennel, ő az őskereszténység számára Isten Fia volt. - Jézus tehát a szokásos messiási megjelölések egyikét sem vette igénybe a maga számára. Nem ezek, hanem a szavai és magatartása voltak a döntőek. Amikor az őskeresztény gyülekezet az üdvösséggel kapcsolatos címeket alkalmazza rá, nem új tényállást hozott létre. Ez zsidókeresztény teológiai fáradozás azért, hogy körülírja, mi volt valójában Jézus. Az evangéliumok nem önállóan rajzolják meg Jézus képét,