Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

JELENÉSEK KÖNYVE

Ajelenések könyve 131 A JELENÉSEK KÖNYVÉNEK ÜZENETE A Jel elejétől a végéig a közelgő végről és Krisztusnak diadalmas érkezéséről ad hírt. Ha összehasonlítjuk a páli levelekkel és az evangéliumokkal, nélkülözzük a bűnös ember egyedül hit által való megigazulásának és a hívő számára Krisztusban már megadatott üdvnek az üzenetét (E. Lohse). Ebből az okból kifolyólag a reformátorok úgy ítélték meg, hogy a keresztény igehirdetés összehasonlíthatatlanul világosabban és gazdagabban van kifejtve a páli levelekben és az evangéliumokban. Luther Újszövetség-fordításának első, 1522-i kiadásában előszót írt a Jel-hez is, melyben kifejti, hogy az apostolok nem foglalkoztak látomásokkal, s az Ószövetségben és az Újszövetségben nincs egyetlen próféta, aki kizárólag látomásokban és képekben beszélne, ezért nem tartja a Jel-t sem prófétainak, sem apostolinak. Kálvin osztozik a kritikában: ez az egyetlen könyv az Újszövetségben, amelyhez nem írt magyarázatot. A reformátorok idegenkedését a Jelenések könyvével kapcsolatban másrészt meghatározza az a visszaélés, amelyet a rajongók ezzel a bibliai irattal gyakoroltak. A Jel később is az egyháztörténet folyamán a szekták könyvévé lett. A reformátorok álláspontja figyelmeztetés, hogy a Jel-t nem szabad az Újszövetségből elszigetelten kiragadnunk. Viszont ez a könyv az Újszövetség egészének a színgazdagságában olyan színt képvisel, amely a keresztény hitet és életet rendkívüli módon gazdagítja. Csonka lenne a keresztény tanítás a Jel-re figyelés nélkül. Ha helyesen értelmezzük, olyan többletet kapunk benne, amelyet ebben a formájában, bőségében és hangsúlyában egyetlen más újszövetségi irat sem nyújt. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a Jelenések könyvének alapvető jellegzetessége, a vég közeli várása nem teljesült. Sőt az azóta eltelt tizenkilenc évszázad azt tanúsítja, hogy a történelem folyamán nem egyszer ismétlődtek hasonló csapások, melyeket a Jel az utolsó idők eseményének tartott. Nem tehetjük tehát magunkévá azt a szemléletet, hogy az ilyen katasztrófák a közelgő vég figyelmeztető jelei. Megerősíthet bennünket ebben, hogy a közelvárás már az Újszövetségen belül átadta helyét az időhöz nem kötött beteljesedés bizonyosságának. A közelvárás leszűkített perspektívája csak a szenvedések idején lobban fel. Az egész Újszövetség fényében megállapíthatjuk, hogy a „túlfűtött" apokaliptikus reménység (Karner Károly kifejezése) nem nélkülözhetetlen alkotórésze a keresztény hitnek. A Jelenések könyvének központi mondanivalója, a végső teljesség a keresztény reménység döntő tartalma. Pál apostollal valljuk: „Ha csak ebben a (földi) életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk" (lKor 15,19). Ami a Jelenések könyvében ennek a végső teljességnek a leírását illeti, arra nézve érvényes, amit az iratnak jelképekbe öltöző üzenetéről mondottunk. Az „új ég és új föld", az „új Jeruzsálem" szimbólumok, amelyek valóságtartalma kívül esik az emberi felfogóképességen. A transzcendens létről közelebbit semmit sem tudhatunk. Krisztus megjelenése, a holtak feltámadása, az utolsó ítélet szintén túlesnek a történelmen, az immanens világon. A Jelenések könyvében az örök élet leírásából hiányzik minden érzéki és materiális vonás, ellentétben vallástörténeti párhuzamokkal. Emberi tudatunk számára még a leginkább megfogható, ami nem lesz az üdvösségben: „halál sem lesz már, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom" (21,4). Isten uralmának teljessége: „Isten végtelen lehetőségeinek kezdete [...] Emberi