Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)
Az Újszövetség keletkezése
Az Újszövetség keletkezése 11 kutatása vezet bennünket legmélyebbre a titkok földjén. Evangéliumoknak a második század során kezdték nevezni őket. Mindegyik névtelenül íródott. Az újszövetségi iratok gyűjteményében, a kánonban, feliratuk már így szólt: evangélium Máté szerint, Márk szerint, Lukács szerint, János szerint. Kifejezésre jut ebben, hogy egyetlen evangélium van, a Jézus Krisztusról szóló örömhír, s ennek változatai az egyes evangéliumok. Az evangéliumok egyedülálló irodalmi műfaját Márk evangéliumának írója teremtette meg. Az evangéliumok közös jellegzetességeit a következőképpen lehetne egyetlen mondatba tömöríteni: Jézus életéből vett események és tanítások gyűjteménye, mely Jézus keresztjében éri el a csúcspontját - a könyv írója sajátos szerkesztői szempontjának fonalára fűzve és húsvét felől visszatekintve. Az evangéliumokban közölt történetek és tanítások Jézus egykori földi útjára akarnak fényt vetni, de nem pusztán emlékezéssel, hanem a szerző jelene felé fordítva saját kora kereszténységéhez szóló bizonyságtételül. Mindegyik részletet áthatja, sokszor formálja, teremti az a bizonyosság, hogy ez a Jézus, akiről földi élete keretében szól, feltámadott és él, jelen van mint megdicsőült Krisztus. Mindez talán érthetővé teszi azt a ma már általánosan elfogadott teológiai megállapítást, hogy az evangéliumok nem életrajzok. Az evangéliumok anyaga jelentős részükben visszanyúlik a palesztinai őskereszténység idejébe. Jézus feltámadása után szóbeli hagyományként adták tovább a róla szóló történeteket és egykori szavait. Az évtizedeken át történő továbbadásban a földön járt Jézus szavai, főként pedig a róla szóló történetek változásokon menten át. A hagyományképződés hosszú folyamatában új elbeszélések is alakultak. Az így összegyűlő hagyományt egyes részleteiben írásban rögzítették, hiszen múlik az idő és új nemzedékek jönnek. Egyes összefüggő részek a gyűjtés során már korán egybeállhattak (pl. a Mk 4-ben található öt példázat). Aztán keletkeztek írásbeli gyűjtemények Jézus szavaiból, tanításaiból. Tetteiről is lehettek gyűjtemények, az egyiket meg is tudjuk állapítani: Jézus csodáinak elbeszélései. Az ismeretlen „Márk", a második keresztény nemzedék tagja, gyűjtötte össze elsőnek a tudomására jutott szóbeli és írásbeli hagyományt azzal a céllal, hogy evangéliumot írjon a fentebb körvonalazott értelemben. Irata 70 körül keletkezett, valahol a hellenisztikus 3 kereszténység területén. (A 16,9-20 későbbi befejezés.) Anyagát úgy rendezte és írta meg, hogy szerkesztői szempontja érvényesüljön: Jézus személyének végső, isteni titka - őlsten Fia - rejtve marad a keresztig (15,39). A megfeszített és feltámadt Krisztus Isten evangéliuma, örömhíre. Márk evangéliumát tartják kezükben a mintegy húsz évvel később, 90 körül keletkezett Máté- és Lukács-evangélium írói. Márkon kívül ők felhasználják Jézus mondásainak egy írásbeli gyűjteményét is. Ε két forráson kívül mindegyik hozzájut más és más hagyományhoz is, ezek alkotják e két evangélium különálló darabjait (pl. a tékozló fiú története Lukácsnál). Máté evangéliumának névtelen szerzője a zsidókból lett keresztények közé tartozik, és reájuk tekintettel szerkeszti, írja evangéliumát. Orzi benne a kereszténység számára az ószövetségi örökséget, és ezzel együtt szélesre tárja az egyház kapuját a pogányok előtt: az evangélium az egész világé. Szíriában írhatta könyvét. Lukács evangéliumának hasonlóképpen névtelen írója a hellenisztikus kereszténység területén él, pogányból lett keresztény. Az ő világának akarja hirdetni Jézus történetét, mint az idő folyásának középpontját, amely felé Isten ószövetségi
