Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)

Az Újszövetség keletkezése

12 Az Újszövetség színgazdagsága ígéretei futottak és amely után az egyház korszaka kezdődött (ő írta az Apostolok cselekedeteiről szóló könyvet is). Bevezetésében elmondja, hogy gondosan utánajárt az eseményeknek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy történetíró akart lenni, vagy életrajzi művet alkotott volna. Az ő evangéliuma is a hagyományanyag felhasználásával készült szerkesztői célja jegyében, a megdicsőült Jézus Krisztusról való bizonyságtételre (24,50-53). Az első három evangéliumot szinoptikus evangéliumnak hívják.

6 János evangéliuma sajátosságaival eltér az első három evangéliumtól. Jézus beszédei egészen más jellegűek: hosszú elmélkedések, melyeket egyik írásbeli forrása alapján formál az evangélista. Tettei isteni dicsőségének megnyilvánulásai az evangélista másik írásbeli forrása nyomán. A szerző ezenkívül önállóan merít a Jézus életére vonatkozó Márk előtti őskeresztény hagyományanyagból. Nem támaszkodik az első három evangéliumra, noha ismeri tartalmukat, és van velük érintkezése az anyagában. Mindezt szerkesztői céljának szolgálatába állítja: Jézus Krisztusban Isten kinyilatkoztatását mutatja fel sajátos szókinccsel. Gnosztikus

2 környezetének vallási fogalmait, képzeletvilágát veszi eszközül, hogy az azokat ismerő embereknek, de éppen a gnosztikus tanokkal vitatkozva, hirdesse Krisztust. Ennek az evangéliumnak minden apró részletén különösen is erős fénnyel ragyog Krisztus feltámadásának, megdicsőülésének sugárzása. Ez az az evangélium, mely legvilágosabban állítja bele Jézus földi alakját, történetét az író saját jelen körülményei közé, és tükrözi földi életén keresztül is isteni voltát. A benne szereplő „szeretett tanítvány" nem azonosítható Jézus egyik tanítványával sem. Inkább az evangélium szerzője rajzolja meg benne - és szövi Jézus történetébe - az ideális tanítvány képét. Az evangéliumot névtelen szerzője 90 után, legkésőbb a századfordulón írhatta. Pogány származású keresztény, Szíriában élhetett, olyan helyen, ahol a keresztények zsidó és szinkretista

5 környezettel érintkeztek. Az evangéliumot írója halála után még átdolgozták, és ekkor csatolták hozzá a 21. fejezetet. Az evangéliumokra boruló lepel főként két szálból szövődik. 1. Mivel nem életrajzot akarnak adni s hiányoztak is ehhez a szükséges pontos források, végleges biztonsággal nem tudjuk eldönteni, mi az, ami bennük egykorú emlékezésnek számít, s mi az, amit a hagyományképződés és az evangélista szerkesztő munkája alakított, hozzátett, változtatott. Jézus mondásait végtelen tiszteletben tartotta és hűséggel örökítette tovább az első kereszténység, de a saját új helyzetében figyelt rájuk. Mindamellett többen fáradoztak a 20. században a kutatók között Jézusnak az evangéliumokban található legsajátabb szavainak megállapításáért. Hasonló munka folyt az evangéliumi elbeszélések eredeti formájára nézve. 2. Az első kereszténység az élő Krisztus szavát hallotta ki az igehirdetésből, annak bármilyen szóbeli vagy írásbeli formájából is. Ez nem volt kritikátlan átvétel (ÍJn 4,1-3). Nem is mosódott el a különbség Jézus egykori szava és az Úrnak a húsvét utáni bizonyságtevésben megszólaló szava között (erre látunk majd példákat). De a megdicsőült, élő Krisztus szavának mint a jelenben hitre hívó és útmutató igének a valósága nyilvánvalóan hatott a hagyomány formálódásában és az evangéliumok írásában. Az evangéliumok szerkesztői, írói a földein járt Jézus és a feltámadt, a jelenben élő Krisztus azonosságának tudatában végezték munkájukat, megadva létjogát - ma így mondanánk - az emlékezésnek és az aktualizálásnak, a földi Jézusról való tudósításnak és a megdicsőült Krisztusra való figyelés-