Veöreös Imre: Az Újszövetség színgazdagsága (Budapest, 1996)
A TÖBBI LEVÉL
116 Az Újszövetség színgazdagsága megtagadására, hanem a hitbeli megfáradás. A „régi" hívőket gyakran jellemzi, hogy hitük megfakul, elerőtlenedik. Mégis a szenvedéstől való félelem a legnagyobb visszahúzó erő az irat olvasóinál. A versenypálya képe úgy tünteti fel, hogy az arénában megfeszítve futókat körülveszik a hit ószövetségi hősei, és ók Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére nézhetnek fel, aki szenvedéseken át ért célhoz. A szerzőkendőzés nélkül tárja eléjük helyzetük súlyosságát: „még nem álltatok ellen egészen a vérig" (12,1-4). A hithez hasonlóan végigkíséri a levelet a hirdetett ige jelentősége. A hirdetett ige meghallása - ez a hit (4,2).,Azért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképp eine sodródjunk" mint a kormányát veszített hajó (2,1). „... hogyan menekülnénk meg mi, ha nem törődünk ilyen nagy üdvösséggel, amelyet az Úr [Krisztus] hirdetett először" (2,3). Isten igéje „élő és ható", s átjárja az ember egész belső világát (4,12-13). A szerző az Istentől való elszakadást a gyülekezettől való elszakadás következményének látja. Ha valaki Isten vándorló népétől lemarad, elvesztette az ígéretet és feladta a célhoz jutást. A levél kétségbe vonja a „privát kereszténységet" (H. Strathmann). Annál veszedelmesebbnek tartja a Krisztustól való elszakadást, mert lehetetlennek vallja a másodszori megtérést (6,4-8). Szenvedésük az Isten szeretetének jele (12,4-11). „Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg" (12,12). A háttérben itt is a vándolás képe rajzolódik ki. A végső mennyei jövő előrevetül a jelenbe: a hívők „megízleték a mennyei ajándékot és részesei lettek a Szentléleknek", „megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit" (6,4-5). A jelen a bűnbocsánat ideje, Isten akarata a hívő szívébe és elméjébe van írva (10,14-18). Krisztus megszabadított a halál félelmétől (2,14-15). Imádságban bizalommal járulhatunk „a kegyelem trónjához, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk" (4,16). Az a hely, ahol Isten vándorló népének jelene és jövője, a föld és menny összekapcsolódik, nem más, mint a gyülekezet összejövetele, az istentisztelet. Krisztus által „vigyük Isten elé a dicsőítés ádozatát mindenkor, azaz a nevéről vallást tevő ajkaink gyümölcsét" (13,15). Ebben a mondatban, a levél végén, újra előkerül a vallástétel, de immár nem mint keresztelési hitvallás, hanem a gyülekezet együttlétén az Istent magasztaló kultikus vallástétel. „Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták" (10,25). Ez az intés a gyülekezeti összejövetelről való elmaradásra vonatkozik. Ott hangzik Isten igéje: „Ma, ha az ő szavát halljátok..." (3,7). És ott hangzik fel a himnikus Krisztus-dicsőítés, az eukharisztia (hálaadás) az úrvacsora vételekor. Ilyen őskeresztény liturgikus hitvallási töredékkel találkozunk a levél elején: Krisztus „Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyi Felség jobbjára ült" (1,3). Az istentiszteleten kerül közel a gyülekezet a menny betekinthetetlen világához, melyet a szerző megrendítően szép képpel fest le: „Ti a Sión hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez; az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyekben, mindenek bírájához, Istenhez és a tökéletességre jutott igazak lelkeihez; az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez, amely hatalmasabban beszél, mint az Ábel vére" (12,22-25).
