Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

halványodik el az egyén önmaga szemében, s ragyog föl nagyobb fénnyel a másik és a közösség. Ezt jelenti — igazán szeretni ! Nevezzük így a kettőt, ha jobb szót nem találunk rá: a természetes szeretet és a másfajta, magasabbrendű szeretet. Mind a kettő földi életünk ügye, s nem egymástól elválasztva jelentkezik, hanem kölcsönhatásban vannak. A szívünkben ébredő gyermeki szeretet lökést ad ahhoz, hogy szüleinket tudjuk az önmagunkról megfeledkező, velük törődő, áldozatos szeretettel szeretni. A másik boldogságára tekintő magasabbrendű szeretet át tudja hatni — legalább néha — férfi és nő szerelmét. Egy hivatásnak, egy népnek szeretete is önfeláldozóvá tud lenni, ha a hozzákötő belső vágyunkat, ragaszkodásunkat egy-egy pillanatban túlszárnyalja magának az ügynek az érdeke. Ez a magasabbrendű szeretet, amelyből megújulhat mindenféle emberi szeretetünk, a legtisztábban, a legteljesebben, leghatalmasabb erővel Isten szeretetében van előttünk. Nemcsak felnézhetünk Isten szeretetére mint távol csillogó hegyoromra, hanem ott dolgozik az életünkben az ő szeretete! Igéjével műveli, hogy megteljék szívünk, gondolkozásunk, akaratunk, cselekvésünk ezzel a másfajta szeretettel! Az ö szeretete forrásává válik ennek a szeretetnek. Testvérszeretet 2,7—11 (7) Szeretteim, nem új parancsot írok nektek, hanem régi parancsot, amely (már) kezdettől tiétek; a régi parancs az ige, melyet hallottatok. (8) Másrészt új parancsot írok nektek, amely valóvá (lett) őbenne és bennetek, mert a sötétség múlóban van, és az igazi világosság már fénylik. (9) Aki azt mondja, hogy a világosságban van, és a testvérét gyűlöli, a sötétségben van mind ez ideig. (10) Aki szereti a testvérét, a világosságban marad, és nincs benne buktató. (11) Aki azonban gyűlöli a testvérét, a sötétségben van, és a sötétségben jár; nem tudja, hová megy, mert a sötétség vakká tette szemét. 78