Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

mindent, ami az életemet teljesebbé teszi. Az ösztönösen ébredő szeretet húzza meg életem körül azt a kört, amelyben a szívemhez legközelebb eső személyek és dolgok vannak, akik és amik életvágyam körét alkotják. Csodálatos ajándéka Istennek ez az emberi természet mélyén dolgozó szeretet, mert a mérhetetlenül nagy embersokaságból azokat vonja körénk, akik boldoggá tudnak tenni, és az élet számtalan jelenségéből, dolgából azt vonja bele hétköznapjainkba és ünnepnapjainkba, ami vágyunkat kitölti, örömöt szerez. Akadt a keresztyénségben olyan gondolkozás, amely lebecsülte, megvetette az emberi szeretetet. Pedig ez a szeretet az életnek egyik leghatalmasabb varázsvesszője, emberek örömének, az élet szépségének nagy forrása. Nem bélyegezhető egyszerű önzésnek, mert sok szolgáló erő rejlik benne. Milyen áldozatot tudnak hozni édesanyák ebből a szeretetből! S egy-egy foglalkozás, hivatás szeretete micsoda erőfeszítésre képesít tudósokat és munkásokat, melynek eredménye mások javára szolgál. A szépség vágya hajtja művészek meg nem szűnő alkotó kedvét. A zene szeretete űzte a süket Beethovent éjszakákon át olyan muzsika szerzésére, amely a legmagasabb csúcsra visz zeneköltészetében és százezreknek szerez gyönyörűséget. A színek, a képek, a festés igézetében égett el az őrületig fokozódva Van Gogh élete, hogy képeinek élménye számtalan szürke emberi életben fénylő pillanatokat ajándékozzon. S mégis, de nagyon rászorul emberi szeretetünk — életünk annyi szépségének és örömének forrása —, hogy újra meg újra megteljék, átitatódjék másfajta szeretettel. A népek élő nyelvében nincs rá szó, de a Szentírás nyelvén igen. Egy görög szó telítődött meg ezzel a szeretettel az Ószövetségben és különösen is az Üjszövetségben: „agapé"! Ez az a szeretet, amely nem önmagunk életének kiteljesedését, vágyódásunk betöltését szolgálja, hanem a másik ember felé fordul egészen, őt akarja segíteni, javára lenni, boldogságát munkálni. Ebben a másféle szeretetben vannak érzelmek, de legalább annyi a tett, a cselekvés. Emberi szeretetünk is akkor ér a csúcsra, ha átizzik ettől a különös szeretettől, amikor már nem én vagyok fontos magamnak, hanem rajtam kívül élő „más", akit vagy amit szolgálok. Nem az én boldogságom, hanem az ő boldogsága, nem az én becsvágyam, hanem az ügy szolgálata lesz fontossá. Ebben a másfajta szeretetben 77