Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

alkotja, amelybe a mások iránt gyakorolt szeretet is beleértendő. Az Istennel való benső kapcsolat nem magyarázható pusztán értelmi úton, s nem csupán értelmi, érzelmi, akarati mozzanatai vannak. Anélkül, hogy Isten és a hivők egyesülnének — mint a korabeli misztérium-vallásokban és a gnózisban —, mégis olyan titokzatos, felderíthetetlen, de valóságos összeköttetés van közöttük, amelynek révén Isten áthatja a hivő ember lényét. Éspedig nem pillanatokra sűrűsödve, egy-egy forró, ritka misztikus élményben, hanem a mindennapi életben, folyamatosan, tartósan. A levélben lesz alkalmunk ezt megfigyelni. Talán azért sem használja a „közösség" szavát az első fejezeten túl, mert Istennek a hivő ember énjét átjáró, meghatározó valóságát jobban tudja érzékeltetni az „őbenne maradni" szókapcsolattal. Az egymással való közösséget is az Istenhez fűző legszorosabb belső kapcsolat teremti. Láthatatlan, isteni valóság köti össze életük mélyén a Krisztusban hivő embereket: az Istentől jövő szeretet. Ez pedig tetté válik: áldozatos, segítő, másokért élő, cselekvő szeretetté. A „közösség" gondolatához János nem a „közös" tényéből jut el, ahogyan Pál: osztozni a mások terhében, gondjában, örömében, anyagi szükségében. János gondolkozása a keresztyének egymással való közösségét máshonnan éri el: az Isten szeretetének ténye felől. A levélben most hangzott el először Jézus Krisztus neve. Erőteljes, megkapó fordulat, hogy itt, a levelet kezdő hosszú mondat végén, utolsó szóként történik Krisztus megnevezése. Az előző sorok sejtetően és mégis nyilvánvalóan szóltak róla. Most név szerint belép a levélbe. Közelebbi megjelölése: az Isten Fia. A 2. zsoltár a régi keleti jogban használatos gyermekké-fogadási formulával a királyt nevezi Isten Fiának (7. vers. Vö. Zsolt 89, 28. verssel is). Ezt a zsoltárt talán már a zsidóság, de az őskeresztyénség bizonyosan a messiásra értelmezte. A zsoltárban nem rejlett semmi olyasféle mitikus képzet, mintha a „Fiút" természetfölötti lényként Isten nemzette volna. Ha volt is e zsoltárhelyeknek befolyása az Isten Fia névnek Jézusra való alkalmazásában, a megjelölés nem az Ószövetség irányából ered. A késői-zsidóságban sem otthonos az „Isten Fia" képzet. Krisztusra vonatkozóan az elnevezés használatának eredetét az őskeresztyénség hellénisztikus ágánál kell sejtenünk. Kimutathatólag először csak Pál használja a keresztyénség területén, de tör40