Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

bizonyságtétel elsődleges jelentőségének és a Krisztusról tanúskodó későbbi hit azonosságának talapzatáról. Jézus életének jelentőségét a történeti tapasztalat tükrében azért is hangsúlyozza az író, mert Krisztus földi életének megváltó szolgálatát tagadja a levél címzettjeinek hitét fenyegető, korabeli keresztyén tévtanítás (4,1—3). Ezzel a hamis tannal szemben a szerző nem személyi tekintélyre hivatkozik, hanem a tények beszédét adja. A hangsúly nem azokon van, akik látták, hallották Jézust, hanem azon, amit láttak, hallottak. Már csak ezért sem lenne szabad úgy értelmezni a bevezető sorok többes szám első személyű fogalmazását, mintha a szerző azzal saját egykori apostolságát, vagy akár csak szemtanúságát akarná állítani. Így idegen szemléletmóddal közelednénk a szöveghez, amelynek egyáltalában nem a személyi, hanem a tárgyi elem kiemelése a nyilvánvaló belső szándéka. „és hirdetjük nektek" — ez a második, amellyel levélírásának feladatát megjelöli. A szó az Újszövetségen kívül a híradásnak, főleg a hivatalos követ tevékenységének megnevezésére szolgál. A klasszikus görögben hasonló jelentésű az evangélium szavának igei változatával. János evangéliumában és leveleiben feltűnő módon hiányzik az „euangelion" (evangélium) főnév és a belőle származó ige használata. Helyette néhány rokon jelentésű szót alkalmaz a levél. Meglepő jelenség, mert az őskeresztyénségben és Pálnál középponti helyet foglal el az „örömhír", „örömhírt vinni" görög megfelelője. Ezzel jelölik meg Jézus egész tevékenységét, szolgálatát és a róla szóló igehirdetést. Vajon miért nem használja János ezt a közérthető, jellemző őskeresztyén fogalmat? Hiszen az „evangélium" és az „evangéliumot hirdetni" szóhoz szorosan kapcsolódott az Ószövetségben várt „örömkövet", a messiás képzete. A görögül gondolkozóknak a világi örömüzenetet jelentette. Mindezért alkalmas volt a kezdeti keresztyén időkben zsidó és nem-zsidó hallgatóknak, olvasóknak Jézus Krisztus művének egybefogó megjelölésére. Eddig semmiféle biztos magyarázatát nem tudjuk annak, hogy János miért nem alkalmazza a szót. A császárkultusz által erősen leterhelt világi használatával függ össze ez a jelenség Jánosnál? Vagy talán a levél szellemi környezetében az „evangélium" már nem eléggé ütőképes, esetleg megkopott keresztyén szó? A jánosi teológia nem egy tekintetben bátor újítására szolgál ez is adalékul? „... az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk" 36