Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

•pasztalat az apostoloknál, történeti hagyomány és hittapasztalat a szerzőnél, és a jelenben megszólaló, hitre hívó vallomás többek nevében — ezt találjuk a többes szám első személyű igealakok mélyén az első három versben. Ezt a magyarázatunkat csak alátámasztja az a megfigyelés, hogy a régi időben gyakori volt az utódok összetartozásának tudata az ősi kezdő nemzedékkel. Erre nem egy világi és vallási példánk van az ókorból. Ilyen értelemben olvassuk az Ószövetségben is: „én hoztalak fel titeket Egyiptom földjéről, és negyven esztendeig én vezettelek titeket a pusztában" (Ámos 2,10). Ez a „titeket" a pusztai vándorlás koránál több száz évvel később élő próféta ajkán szólal meg Isten szavaként a saját korának nemzedékéhez. A levél bevezetésében használt többes szám első személyű igealakok értelmét mégsem innen, ebből az antik közösségi tudatból következtetjük. Sajátos jánosi jelenség ez, amely a Krisztusról való bizonyosságban a hit szerepére teszi a hangsúlyt, s ezzel egy szintre állítja a későbbi tanúságtevőket az első tanúkkal. A történeti s feltámadt Jézus egykori látásának és a később élők hitének ez az azonossága szólal meg János evangéliumában, Jézusnak Tamáshoz intézett szavában is: „Mivel láttál engem, immár hiszel? Boldogok, akik nem látnak és hisznek" (20,29). Az egyidejűség átélése lüktet a levél kezdő soraiban. Ezzel nem veszít semmit jelentőségéből az apostoli bizonyságtétel, amelyben a szemtanúság és a hit találkozott, mert ebből az első tanúságtételből él az egyház minden későbbi igehirdetése. De ugyanakkor a jelenbeli hitnek nem kisebb és nem más a tartalma. Az elsődleges értelemben fizikai látást, hallást, tapintást jelentő szavak halmozása határozottan utal a Jézus korabeli hivő szemtanúkra. De az az egység, amely az apostoli hagyomány őrzése és a Krisztusba vetett hit azonossága alapján az írót és minden idők hivő keresztyéneit összeköti Jézus földi életének hivő szemtanúival, annyira erős, hogy a szerzőt ezeknek az első, közvetlen tanúknak tekintélyében részesíti (Haenchen). A levél írója a hagyomány hangjává válik. S mint az apostoli hagyomány szócsöve, ünnepélyes, szinte prófétai hangon tesz tanúságot a Krisztus-eseményről. Akkor értjük helyesen a levél bevezető sorait, ha felfedezzük bennük az író álláspontjának összetettségét. Nem a szemtanú elképzelt helyzetéből beszél, hanem az ősi apostoli 35