Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

Diakonia 1993/2. számában. Ott tértem ki Vajta Vilmos kérdésére: „Lehet-e agapé-szeretetről szólni ott is, ahol a felebarát iránti cselekedetek nem az evangélium hirdetésével tartoznak egybe?" A szerző egyik válasza: az agapé-szeretet lelkület és nem (csak) cselekedet. A másik felelete: „Isten-agapé-ja ezt a jót, tehát a felebarát és a társadalom javát szolgáló cselekedetet, nemcsak a jó és igaz, hanem gonosz lelkületű emberek által is megvalósulásra kényszeríti. Az ember eszköze Isten szeretetének még akkor is, ha bensőleg gonosz indulatból egoista törekvéseinek megvalósítására végzi a jó cselekvését". A lelkület motívumának hangsúlyozásával Vajta Vilmos többlettel járul hozzá könyvemnek az agapéról szóló fejtegetéséhez. Vajta Vilmos az irgalmas samaritánus történetére is felhívta a figyelmet (Lukács 10,25-37). Erre reflektáltam az említett teológiai esszémben: „Az úton sebesülten fekvő, kétszeresen idegent — hiszen zsidó volt — a samaritánus 'megszánta' és 'irgalmas volt hozzá' ... A lelkületét is ismerjük: a szánalom... Az evangélium hatókörén kívül a lelkület és cselekvés 'irgalmas samaritánusai' járnak olykor az országutakon. Ott és akkor, ahol és amikor az agapé-szeretet kegyelmes Istene akarja." Különös fényben tárul elénk a 4,7-11 szakasz, ha összekapcsolunk benne három verset: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől ered. (...) Ez a szeretet: nem hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát vétkeink eltörléséül. Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten, nekünk is szeretnünk kell egymást." (189. és 190. old. fordulóján; 196. o. harmadik bekezdése 197. o. második bekezdése.) Ebben az összefüggésben a jánosi „theologia crucis"-nak, a kereszt teológiájának és a szeretet etikájának az egysége csúcspontra ér. 22