Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

vers elejére, ahol ugyanabból a szógyökérből származó igével találkoztunk (17. v.: „teljességre jutott"). A „hiánytalan" jelző nem szeretetünknek — akár Isten, akár ember iránt való — rendkívüli fokozódását, forrósodását jelenti, hanem az isteni szeretet minőségét, befejezett és egész voltát (a görög melléknév jelentése: „teljes", „tökéletes", „befejezett"). A szerző nyilván ismeri a keresztyén ember belső félelmeit Istentől. Éppen ezért hívja fel a figyelmet: az isteni szeretet, melyet kapott és gyakorol, annyira teljes, hogy egészen eloszlathatja lelkében a bűnmardosás és bűnbánat okozta félelmet az ítélő Istentől. A megrettent lelkiismeret vigasztalására tér vissza (lásd 3,19—20): az Istentől jövő szeretet hatalma hajt el szívünkről minden sötét felhőt, űz el minden félelmes árnyat. „... mert a félelem büntetéssel jár". A „jár" szóval próbáljuk fordítani a görög eredeti „bír" igéjét, amelynek itt kettős értelme van. Az egyik jelentése: a félelem büntetéssel számol — ez az eljövendő ítéletre vonatkozik. A másik: a félelem magában hordozza a büntetést — ez arra utal, hogy a félelem már most magában rejti a büntetést, maga az Istentől való félelem a büntetés. Az utóbbi egészen belesimul a jánosi eszkatológiába: Isten ítélete már a jelenben végbemegy. Nem a kárhozat kínja a hitetlenség büntetése, hanem a Krisztustól, Isten közelségétől való távollét. A két jelentés között nem választhatunk, mindegyik átcseng a sorokon, és nincsenek is egymással ellentétben. A „büntetés" görög megfelelője ezen a helyen kívül csak egyetlen alkalommal szerepel az Újszövetségben: Jézus előbb említett beszédében az utolsó ítéletről, ahol az „örök büntetés" megjelölésére szolgál (Mt 25,46). A levél e szó használatával, valamint a megelőző versben az ítélet napjának említésével az örök büntetés gondolatát idézi. Megjelenik a háttérben a levélnek az a mondata is, amely a vádoló szívről szólt, s a keresztyén embert a jelenben eltöltő, Isten előtti félelmet rajzolta (3,19—20). Így a „félelem" ebben a versben egyaránt vonatkozik az utolsó ítéletre és magában a félelemben már most jelentkező büntetésre. „Aki pedig fél, nem jutott el a szeretet teljességére". Ebben összegezi nagyon gyakorlatiasan az író az utolsó két versben (17— 18) kifejtett gondolatát az Istentől jövő szeretet és a félelem öszszeférhetetlenségéről. Hiányos a szeretetben az a keresztyén ember, aki fél Istentől a vétkei miatt. Nem tapasztalta meg igazán Isten szeretetét, nem szereti igazán Istent és a testvéreket. 217