Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

Az „egyszülött" jelzőt az Űjszövetségben csak János alkalmazza Jézusra. Kifejezi vele Krisztusnak Istennel való páratlan, egyedüli viszonyát. Még jobban aláhúzza a szó azt a belső egységet, teljes közösséget Isten és Krisztus között, amit a „Fiú" megjelölés magában is tartalmaz. Ugyanakkor kiemeli a különbséget, ami Jézust, Isten egyetlenjét elválasztja Isten gyermekeitől, a hívőktől. János ezt a mély választó határt azzal is kifejezésre juttatja, hogy az „Isten fiai" őskeresztyén hagyományos megnevezést a keresztyénekre vonatkozóan következetesen kerüli. Fiú csak egy van: Jézus Krisztus. A benne hivők: Isten „gyermekei". Az „egyszülött" egyetlenként nemzett gyermeket jelent, s így e szó alkalmas volt arra is. hogy Jézus Krisztus Istentől származására utaljon. Ezzel nem annyira a századokkal később keletkezett Niceai Hitvallás tantételét készíti elő: „Isten egyszülött Fia. aki az Atyától öröktől fogva született'". Inkább a jánosi teológia képzetvilágában hangsúlyozza, hogy az Atya átplántálta a Fiúba az isteni, örök életet (J 5.26). A szó tehát Krisztus földi életét megelőző létére is utal. A „küldte" szóval jelzi János, hogy Jézus egész élete és munkája mögött Isten szándéka és célja húzódik meg. Ezzel átfényesíti Jézus emberi életét az isteni megbízatás méltóságával. Roppant fényárban úszik a történeti Jézus személye és munkálkodása a levélben, nem véletlenül, mert a körülötte hullámzó vallásos gondolkozásban éppen ez vesztette értelmét, valamilyen szellemi Krisztus-kép javára. Jézus Krisztus isteni küldetésének nemcsak színhelye volt a „világ", az embervilág, hanem célja is. A „világba" megjelölés nem ugyan nyelvtani, de tartalmi szempontból a „világért" értelemben is veendő: ezt elárulja a mondat összecsengése János evangéliumának azonos kijelentésével: „Űgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta .. ." (3,16). Az evangéliumban leírt mondat Isten szeretete tárgyának a „világot" nevezte meg, áttörve a dualista gondolkozás határát, ahogyan a levélben is láttuk már (2,2). Amikor a döntő üdveseményt, Krisztus megváltó szolgálatát és Isten benne megnyilvánult szeretetének kiterjedését nézi János, ez a látvány szétfeszíti gondolkozási sémáját: határtalanul, szabadon ömlik mindenekre az Isten szeretete János szemében. Ez az a pont, ahol a levélíró túllép önmagán, saját látásmódján, mert nem tehet mást. Isten szeretetét egyébként ugyan belső körön szemléli: „Isten — Krisztus — a hivők" által alkotott 194