Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

tyénekben; ő pedig erősebb a sátánnál, melynek eszközei a tévtanítók (az ördögről lásd a magyarázatot 3,8-nál). Figyelemreméltó az ellentétes gondolatpárhuzam megtörése: nem azt mondja, hogy az ördög a tévtanítókban van, hanem, hogy a „világban". Ezzel az Istentől elszakadt életterületet hangsúlyozza: az embervilág a sátán uralma alatt áll. Dualista felfogása következetesen érvényesül levelében. Ezt úgy kell tekintenünk, mint kortörténeti jellegzetességet (részletesen szóltunk róla 1,5-nél). Az Isten egyedüli nagyságának tudata azonban áttöri dualista látásmódját. (5) „Ök a világból valók; ezért a világ (mivolta) szerint szólnak." A „világból lenni" ellentéte az „Istentől lenni" állapotnak, melyről az előző vers szólt. Ismételten vigyázzunk arra, hogy a „világon" ne a mi modern fogalmunkat, hanem a sajátos jánosi képzetet értsük. Az embervilágot az Istentől elszakadtság állapotában jelzi a jánosi „világ" szó. A keresztyén tévtanítók lényét az Istennel való szembefordulás szabja meg. Lényüknek ez a mivolta kihat tanító beszédükre. Mondanivalójukat a „világ" legbensőbb lényegéből merítik. Nem arról van szó, hogy az emberiség közgondolkodása képezi tanításuk tartalmát. Ellenben arról, hogy keresztyénnek látszó gondolataik mélyén a hitetlenség húzódik meg (az eredetiben: „a világból szólnak"). A mondat tehát nem azt jelenti, hogy az emberek szája íze szerint beszélnek, hanem hogy mondanivalójukat a világ mivolta határozza meg. „. .. és a világ rájuk hallgat". Ez a megállapítás a keresztyén tévtanítók által meggyőzött emberekre céloz. A „világ" azonban itt is nem csupán embereket jelent, hanem lényegmeghatározásként szerepel. A gnosztikus tévtanítók azoknál nyernek meghallgatásra, akik alapjában véve soha nem tartoztak Istenhez (2,19). Itt tehát a tévtanítóknak talán nem annyira a pogányok között végzett hódító munkájáról lehet szó, hanem inkább a gyülekezeteken belül elért hatásukról. Így vág bele a mondat a levél irányvonalába is. Mindenesetre a megállapítás utalást tartalmaz a gnosztikusok jelentős eredményeire, s ennek keresztyén megokolását adja. (6) „Mi az Istentől vagyunk; aki ismeri az Istent, hallgat ránk, aki nem az Istentől van, nem hallgat ránk." Előzőkben az olvasókról és a tévtanítókról szólt („Ti az Istentől vagytok" 4. v. — „ök a világból valók" 5. v.), most önmagára és vele együtt a helyes tant valló keresztyén igehirdetőkre céloz. Az igazi „gnosztikus", Istent-ismerő az a hivő, aki elfogadja az ő tanításukat. Az 184