Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

(21) „Szeretteim, ha a szív nem ítél el, bátor bizalmunk van az Isten iránt." A levél ellentétes párhuzamokkal dolgozó írói módszerének megfelel az előző feltételes állításnak ez a megfordítása. „Ha valamiben elítél szívünk" — hangzott az első strófában, itt következik a második strófa: „ha a szív nem ítél el". Az ellentétes gondolatritmus azt kívánná, hogy ellentétes legyen a bevezető sor folytatása is, de ez — mint előbb láttuk — megtörik Isten kegyelmén. így azután akár vádolja a hivő embert lelkiismerete a szeretet gyakorlása tekintetében Isten előtt, akár nem, hasonló lelkiállapotra jut el. Ezt az első esetben a szív megcsendesedésének, megnyugvásának nevezi a levélíró Isten színe előtt, a második esetben, ebben a versben, bátor bizalomnak az Isten iránt. A két gondolatritmusos strófa (19b—20. vers és 21. vers) tehát két különböző, sőt ellentétes kiindulási eset rajza. Az első arról a helyzetről szól, amikor a keresztyén embert vádolja megrettent lelkiismerete Isten előtt, főképpen szeretetének mulasztásaiért és vétkeiért; a másik pedig arról, amikor a hivő embert mindezért nem vádolja a szíve. A levél ezt a másodikat tartja a helyes, követendő állapotnak. Ebben jelentkező dogmatikai nehézség elhárítására egyes írásmagyarázók a „ha a szív nem ítél el" megállapítást az előző lelki folyamat folytatásának veszik. Mintha a szerző ezt a sorrendet írná le a keresztyén ember szívében lezajló történésről: elítél szívünk — megnyugvás Isten kegyelmének nagyságában — ekkor már a szív nem ítél el — s így bátor bizalmunk van az Isten iránt. Bármennyire sima, tetszetős és kielégítő lenne teológiailag ez a séma, nem felel meg híven a szöveg értelmének. — Az a másik, közvetítő kísérlet is ellene mond a szöveghez való hűségnek, mely szerint a „szív nem ítél el"-esete magában foglalja mindkétfajta keresztyén embert: azokat, akik lelkiismereti gyötrődésen át jutottak el a megnyugvásig (20. v.), és azokat, akik e nélkül, gyakorolt szeretetük tudatában (21. v.) fordulnak bizalommal Istenhez (Broocke, Schnackenburg). Nem szabad mellőznünk a szöveg világos értelmét: az előző mondatban említett (20. v.), megrettent lelkiismeretű hívőktől eltérően most a levél azokról a keresztyénekről szól, akiknek nyugodt a szívük, mert szeretik a testvéreiket (21. ν.). A levél más helyeiből is nyilvánvaló, hogy a szerző számol a keresztyén élet helyes élésének, a szeretetnek megvalósításával (2,3; 3,10). Ez 163