Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)
JÁNOS ELSŐ LEVELE
ber Istennel való igazi közösségének mutatója, hogy életét a cselekvő szeretet jellemzi. „Es azzal csendesítjük le majd Előtte szívünket, (20) ha valamiben elítél szívünk: nagyobb az Isten a szívünknél, és ismer mindent." Bár csupán vessző van e szavak előtt az eredeti szövegben, értelme szerint mégis új mondat. A gondolatnak ez a továbbfűzése jellemző a szerző írói eljárására. Hasonlóval találkoztunk már a levélben. Azt írta, ne vétkezzenek az olvasók, de nyomban felvillant élettapasztalata, lelkipásztori megfigyelése, emberismerete, s ezért hozzáfűzte: „Ha pedig valaki vétkezik, Szószólónk van az Atyánál, Jézus Krisztus" (2,1). Itt ugyanez a belső folyamat játszódhatott le a levélíróban. Másképpen a gondolatfűzés érthetetlen és a mondat értelmetlen. Amikor leírta, hogy az Istenhez tartozó ember ismertetőjele önmaga előtt a cselekvő szeretetének ténye (18—19a. v.), nyomban jelentkezett a mindennapok valósága: a hivő keresztyén embert vádolja és elítéli saját lelkiismerete. Bármennyire törekszik is a szeretet megvalósítására, ismételten felébredhet benne szeretete mulasztásainak és vétkeinek tudata. Ezzel elveszti az Istenhez fűző kapcsolatának jelét? Erre felel a levél: akármiben ítél el a szívünk, van lehetőségünk megnyugvásra Isten előtt. A szövegnek ez az olvasásmódja („ha valamiben") a koiné-görögben előforduló gyakori jelenségre és János evangéliumának hasonló fordulatára támaszkodik (14,13). Az „Előtte" nem Isten bírói, ítélő ténykedésére vonatkozik, hanem egyszerűen Isten jelenlétére: Isten színe előtt csendesedhet meg magunkat vádoló szívünk. A „lecsendesítjük" görög megfelelőjének van egy másik jelentése is: „meggyőzzük". A szó bármelyik jelentését vesszük ezen a helyen, értelme ugyanaz: Isten előtt meggyőzzük, megnyugtatjuk gyötrődő szívünket. A „szív" az Újszövetségben az ember belső életének, értelmi, érzelmi, akarati megnyilvánulásainak, vágyainak és elhatározásainak központi helye és forrása. Ebben a mondatban az ént jelzi. Arra az esetre céloz, amikor az önvád gondolatok, érzések útján fölénk magasodik, és saját legbensőbb énünk marasztal el. Nem csupán a lelkiismeretünk háborog, hanem egész tudatunk, saját énünk fordul szembe velünk. Valamit visszaad ebből Melanchthon szava a „megrettent lelkiismeretről". Isten nagyobb a vádoló szívünknél — ezzel a gondolattal csitítjuk remegő lelkünket, amikor megrohannak mulasztásaink és bű160