Veöreös Imre: János levelei (Budapest, 1998)

JÁNOS ELSŐ LEVELE

szakasz csak a végső jövő reménységeként tekinthető. Az Újszövetség feltehetően legkésőbbi irata, a második Péter-levél hasonlóan hellenisztikus, gnosztikus képzetvilágból meríti az „isteni természet" megjelölést, amelynek a keresztyén ember részesévé lesz (2 Ρ 1,4). Ez „drága és legnagyobb ígéretek" eljövendő teljesüléseként villan fel. János teológiájára viszont jellemző a végső dolgok jelenbe vetítése. Az Istentől származó ember bűntelenségének állítását olvasva, nem szabad megfeledkeznünk erről a jellegzetes jánosi eszkatológikus szemléletről. Ezzel érkeztünk el az adott teológiai probléma megoldásának harmadik szálához. Az emberi természet megváltozását várja már az Ószövetség. Érre mutat az új szív és új lélek prófétai ígérete (Jer 24,7; 32,40. Ez 11,19—20; 36,26—27). A késői-zsidó irodalom a messiási időben számít ennek bekövetkezésére. Egyik Krisztus-előtti zsidó iratban olvassuk: ,,... és ő minden teremtménynek új és igaz természetet adott, hogy egész természetük szerint soha örökké ne vétkezzenek és igazak legyenek". A Holt-tengeri Tekercsekben pedig: „Nem lesz többé igazságtalanság. Megszégyenül a csalás minden műve. Egészen addig küzdenek a férfi szívében az igazság és az igazságtalanság szellemei". Ezt az ősi bibliai reménységet ápolja az őskeresztyénség és Pál (Mt 22,30b. 1 Κ 15,42—57). Erről a reménységről János a fenti szakaszban úgy beszél, mint a jelen valóságáról. Ha meggondoljuk, hogy a levél gyakran az örök életről is úgy szól a jelenben, hogy nem fűzi hozzá annak még hátralevő teljességét (3,14), a szerző szavait Isten gyermekeinek nem-vétkezéséről hasonlóképpen eszkatológikus látásmódja velejárójaként vehetjük. Nem különbözteti meg a megvalósult és a még hátralevő reménységet Isten gyermekeinek erkölcsi állapotában, hiszen annyira a keresztyén élet jelene érdekli, s Isten-gyermeki mivoltunkból következő erkölcsi feladatainkra tesz hangsúlyt. Mi, a levél mai olvasói, megállapításait ebben a nagy távlatban nézhetjük: a keresztyén ember bűntelensége olyan végső reménység, amelynek záloga és a jelenben már ható, a nem-vétkezésben segítő tényezője Isten bennünk dolgozó Lelke. A keresztyén ember eljövendő bűntelenségének jelenbe vetített reménysége az olvasott szakaszban a bűn elleni küzdelem jegyében mozog. Ha a szakasz mondanivalóját — a hivő ember nem vétkezik — akár dialektikus igazságként nézzük, akár gnosztikus-keresztyén érvelésnek tekintjük, akár a sajátos jánosi, jelenbe helyezett eszkatológia megvilágításába helyezzük s mint beteljesülő remény139