Vámos József: Ezékiel könyve I. (Budapest, 1989)

Öldöklő angyalok, kerúbok gyújtogató tüze 9-10. fejezet

az állatok és elpusztulnak a templom falai is. Isten - és nem más, az „ellenség" - pusztítja el őket. Nem tudom, mert nem tudhatom, hogy a legnagyobb hagyományokkal rendelkező, Földünk északi féltekéjén lévő keresztyénség - köztük miénk is - tisztában van-e mindezzel. Tisztában legalább úgy, mint volt a XVI. századbeli protestáns költő, akinek históriás éneke 403. számú énekünk: Emlékezzél, hogy mi történt, Uram, mi rajtunk, És tekintsd meg, hogy milyen nagy a mi siralmunk! Ostorodat vonta reánk a mi nagy bűnünk, Azért hozzád kiáltani mi meg nem szűnünk. Ezer ínség környékezi a mi lelkünket, Keserűség, bánat fojtja a mi szívünket; Az Úr vetett íme minket nagy árvaságra, Mert Istennek nem akartunk térni útjára. Könnyhullatás között esszük most a kenyeret, Mert földünkön meg nem szántuk a szegényeket; Szenvedőktől szemeinket elfordítottuk, Azért Isten haragját most rajtunk hordozzuk. Bizodalmunk tebenned van, felséges Isten, Mert megmaradsz mindörökké ígéretidben. Kérünk téged, térítsd hozzád a mi szívünket, Hogy elnyerjük irgalmadból üdvösségünket! S legyen, hogy Isten dicsősége megjelenjék naponként közöttünk, a Jézus Krisztusban, a hitünkben, minden szavunkban és cselekedetünkben, sokféle, szépséges formában. 79