Vámos József: Ezékiel könyve I. (Budapest, 1989)

Öldöklő angyalok, kerúbok gyújtogató tüze 9-10. fejezet

absztrahált formája, minden héber betűnek van kifejezhető neve. így: alef = nemhangzó a: ökör; béit = b: ház; gímel = g: teve; és így tovább. A tav jelentése egyszerűen: kereszt. A Jelenések könyvének párhuzamos igehelye egy ugyanilyen apokaliptikus jelenetet ír le, de itt nem keresztről, hanem pecsétről olvashatunk: „Láttam egy másik angyalt is feljönni napkelet felől, akinél az élő Isten pecsétje volt, és hatalmas hangon odakiáltott a négy angyalnak, akiknek megadatott, hogy ártsanak a földnek és a tengernek, és így szólt: 'Ne ártsatok a földnek, a tengernek, se az élő fáknak addig, amíg homlokukon pecséttel meg nem jelöljük a mi Istenünk szolgáit'" (7,2-3) A két szöveg rokonsága nyilvánvaló: a bűnökben eltévedt, Istentől elfordult nép sorában vannak, akik hűségesek maradtak az Úrhoz, hitükben, kegyességükben és mindennapi életvitelükben. Őket akarja megmenteni, a veszedelemből Isten kimenteni azzal, hogy az angyallal (az angyalokkal) jelet írat a homlokukra. Nem vagyok ugyan híve annak, hogy a Szentírás minden kijelentését „időszerűsítsük", azaz: a későbbi korokra vagy a jelenünkre egy az egyben vonatkoztassuk, most azonban mégis azt vallom, hogy itt Ezékiel látomása valamit megsejtett abból, ami a Golgotán történt. Hogy Isten testbe öltözött kegyelmi jele a keresztre feszített Krisztus, és maga a kereszt lett. Az egyház és a hívő ember pedig akkor ábrázolja ki valamilyen formában (pl. a kereszteléskor, az áldásosztáskor) ezt a jelet, amikor hittel hiszi, hogy az, akire ez rávetül, az a Jézus Krisztus kiválasztottja, és az ő kegyelmi oltalmában áll. Csak egy dologtól óvjon meg bennünket az Isten Szentlelke: a fennhéjázó önteltségtől. Attól, hogy vélt hitünk hangos hangoztatásával, a vélt jócselekedeteink látványos fitogtatásával, magunk jelöljük meg önmagunkat mondván, hogy kiválasztottak vagyunk. Emlékezzünk: Jézus azt mondotta, hogy „... sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak" (Mt 22,14), amit Luther a maga önvizsgáló keserűségével így fogalmaz át: „Az igaz keresztyén ember olyan ritka, mint a fehér holló." Mi nem tartjuk magunkat „fehér hollóknak" - nincs semmi jogunk rá -, és ezért csak azok között szeretnénk tudni magunkat, akik a Jelenések könyve utolsó két versébe kapaszkodnak: „így szól az, aki ezeket kijelenti: 'Bizony, hamar eljövök'. Ámen. Jöjj, Uram Jézus! Az 75