Vámos József: Ezékiel könyve I. (Budapest, 1989)

Azok a hegyek, azok a halmok 6. fejezet

azzal szoktam eloszlatni, hogy bizonyos fejezeteket felolvasok vagy felolvastatok az Ószövetségből. Rendszerint ez a fejezet is a „példatárunkhoz" tartozik, mert alkalmas arra, hogy elevenné tegye a vallástudományi tanulmányok tárgyilagosan száraz közléseit, és arra is, hogy bizonyítsa: milyen veszélyeket rejt magában az, ha a gyülekezet, az egyház és a hívő ember egy olyan utat választ, amely ugyan könnyebbé teszi - az általános értelemben vett - „hitben való járást", de éppen ez a nagyon széles ösvény elvezeti, elfordítja Istentől, Jézus Krisztustól. A 6. fejezet nagyon alkalmas arra, hogy a vallástudomány, illetve a vallástörténet két, egymástól elkülöníthető, de ugyanakkor egymással összekapcsolódó jelenségét tanulmányozhassuk, mutassuk be. Mindkét jelenség a „primitív" - tehát: az emberiség történetében elsődleges - kategóriába tartozik. Az első: a természet erőitől rettegő ember természetimádata (hegyek, halmok, medrek és völgyek - olvassuk a szövegben). A másik: ezeknek a természeti jelenségeknek, erőknek a valamiféle kiábrázolása - egyúttal: birtokbavétele -, és az így készített „bálványok" előtti áldozatok bemutatása. Amikor a próféta mindezek ellen szót emel, akkor ezt a Sínaihegynél kötött szövetség alaptörvénye értelmében teszi: „Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak istenszobrot, semmiféle képmását azoknak, amik az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!" (2Móz 20,3-5). ítéletet mondó szavai mögött ugyanakkor ott vannak a deuteronómiumi törvények hasonló kijelentései is (olvassuk el a könyv 5., 12-13. fejezeteit), amelyek azt is előírják, hogy áldozatot csak egyetlen helyen, a jeruzsálemi templomban lehet és szabad bemutatni. Miért ez a kemény, ítéletes prófétai szó? Miért akkor, amikor a korabeli vallások, vallásos rendszerek gyakorlatára az volt a jellemző, hogy hiedelemvilágukban, vallásos gyakorlatukban „békésen megfértek" egymás mellett a különben egymással hadakozó istenségek és az egymással ellentétes szokások? A kérdésre a válasz első és mindent eldöntő fele nagyon rövid, nagyon határozott: „Én, az ÚR, vagyok a te Istened". (2Móz 20,2) 56