Vámos József: Ezékiel könyve I. (Budapest, 1989)

Összetöröm a kenyér botját 4-5. fejezet

11,1-11; 19,19-21; 22,11; 2Kir 13,14-19) részletezését, azt kell mondanunk, hogy a jelképes cselekedetekkel való igehirdetés Jeremiásnál éri el a csúcspontját, amihez való magasságot csak Ezékielnél találunk. Ez a magasságokbeli egyenlőség érthető is, hiszen kortársak voltak: Istennek ugyanabban az időben - más és más földrajzi környezetben ugyan -, ugyanazt az akaratát hirdető szolgái. Ez az akarat: a választott népnek meg kell térnie, és ha erre önmagában nem képes, akkor Isten maga teremt olyan szélsőségesen kegyetlen helyzeteket, amelyek ugyanide, a megtéréshez vezetnek. Jeremiás ezért övet köt fel derekára - az Úr parancsára -, elrejti, majd romlottan, hasznavehetetlenül megtalálja. Ilyen a nép: „Mert ahogyan az ember derekára csatolja az övet, úgy csatoltam magamhoz Izráel és Júda egész házát - így szól az ÚR -, hogy az én népem legyenek, hírnevem, dicséretem és tiszteletem növelésére. De ők nem hallgattak rám." (13,11) Most azért csak soroljuk fel Jeremiás cselekedetbeli igehirdetéseit és azután, még mielőtt Ezékiel hasonló, jelképes tetteiről beszélnénk, vonjunk le bizonyos tanulságokat. Jeremiás nőtlen, gyermektelen marad, lakodalmas házban sem jelenhet meg enni és inni (16,1-13); cserépkorsót kell összetörnie (19,1-10); igát kell a nyakába vennie (27,1-12); földet kell az idegen és a megközelíthetetlen Anátótban vásárolnia (32,1-15); nagy köveket kell elásnia (43,8-13); az Eufráteszbe kell süllyesztetnie a jövőt bemutató tekercset (51,59-64). S mindezt azért, hogy - megismételve a jeremiási igét - „az én népem legyenek, hírnevem, dicséretem és tiszteletem növelésére". Az egyház- és kegyességtörténet hosszú, évszázados, sőt évezredes eszmélkedései, vizsgálódásai során sokan és sokféleképpen kísérelték meg azt, hogy az eddig idézett jelképes cselekedeteket valamiféleképpen értelmezzék. S történt ez éppen úgy, ahogyan a kor szelleme, eszmeisége diktálta. Volt, amikor a jelképes cselekedeteket egyszeri történeti eseményként vették tudomásul, volt, amikor a valóságtól teljesen elvonatkoztatták és csupán lelki értelműnek fogadták el - elfeledkezve arról, hogy egyszer, egy adott alkalommal Jézus Krisztus „ujjával írt a földre" (Jn 8,1-11), hogy ezzel is jelezze az adott alkalom mindenkori valóságát. Ez 46