Vámos József: Ezékiel könyve I. (Budapest, 1989)

Keménnyé teszem az arcodat 3,4-15

Van ezekben a mondatokban azonban egy olyan isteni bejelentés, amely nem vált a kortársak dicsőségére és nem válik a mi dicsőségünkre sem. S ez ennek az igének különlegesen figyelmeztető a mondanivalója. Az, hogy a gálád, az érthetetlen beszédű és nehéz nyelvű, pogány asszírok - ha Isten hozzájuk küldte volna -, a nyelvi nehézségek ellenére is hamarabb értenék meg, mint a kijelentés nyelvét ismerő, kiválasztott nép. Fordítsuk magunk felé a szót: vajon nem így van ez a mi időnkben is? Vajon nem úgy, hogy amíg mi értjük, megértjük Isten szavát, addig az igét nem értők sokszor igazabbul cselekszik Isten akaratát, mint mi? Vajon nincsen-e mibennünk sokszor egy nagyfokú önteltség: mi, csak mi vagyunk a kiválasztottak és ugyanakkor másoknál - más vallásúaknál, vagy nemhívőknél nagyobb jele van a Teremtő iránti engedelmességnek, az emberiességnek, a felebaráti szeretetnek, mint közöttünk? Vajon nem éppen az önteltségünk, önelégültségünk az akadálya annak, hogy elérjen bennünket Isten megszólító szava? Gondoljuk végig ezeket és engedjük, hogy Isten megtörje arcunk és fejünk - azaz: a szívünk és a lelkünk - keménységét, hogy így befogadhassuk igéjét. A zárómondatokban visszatérnek a nagy látomás képei, újra felhangzanak a zúgó, a robajló, a dörgő hangok, amelyek ezt zengik: „Áldott az ÚR dicsősége az ő szent helyén!", s közben a prófétát fölemeli, elragadja a lélek, hogy az Úr kemény kezével tartva, elmenjen Tél-Abíbba, arra a településre, amely ezentúl szolgálati helye lesz. A látomás megélése, a küldetés tudatának átélése emberfölötti erőt kívánna, amivel nem rendelkezik a próféta. Most azért ott ül az övéi között - összetörten, némán, hallgatva, s félelemmel várva azt, hogy egyszer, ha kell, megszólalhasson. 37