Vámos József: Ezékiel könyve I. (Budapest, 1989)

Olyan édes volt a számban, mint a méz 2,1-3,3

mert meghalok. Akkor az ÚR így szólt hozzám: Jól mondották. Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok. És ha valaki nem hallgat igéimre, amelyeket az én nevemben mond, azt én felelősségre vonom. Ha pedig egy próféta elbizakodottan olyan igét mond az én nevemben, amelyet nem parancsoltam neki, vagy ha más istenek nevében szól, az a próféta haljon meg! De gondolhatnád magadban: Miről ismerjük meg, hogy nem az ÚR mondott egy igét? Ha egy próféta az Úr nevében mond egy igét, de az nem történik meg, nem teljesedik be: azt az igét nem az ÚR mondotta, hanem a próféta mondta elbizakodottságában; ne félj tőle!" Isten szól az elutasítás durvább formáiról is: a próféta hallgatói olyanok lesznek, olyanok lehetnek, mint a csalán és a tövis, amely „szurkál", és a skorpió, amelynek szúrása halálos. Félnie mindezektől sem kell, csak tennie a dolgát! Ezzel a felszólítással ér véget Ezékiel elhívásáról való látomásának első része (l,28b-2,7). A második részben (2,8-3,3) egy, a megszokottságában is szokatlan jelenetnek lehetünk tanúi, olyannak, amelynek távoli visszképét a Jelenések könyve 10,8-1 l-ben olvassuk. Válasszuk ezért ketté a „megszokottat", a „szokatlantól". Megszokott az, hogy a prófétákat Isten külső jelekkel készíti fel szolgálatukra. Ézsaiásnál: „És hozzám repült az egyik szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról, Számhoz érintette, és ezt mondta: íme, ez megérintette ajkadat bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva." (6,6-7) Jeremiásnál: „Azután kinyújtotta kezét az ÚR, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az Úr: Én most a szádba adom igéimet! Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, 33